Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Becht Rezső: Könyveim
és mivel különösen sokait vártam tőle, elolvasását elhalasztottam arra az időpontra, amikor teljes odaadással mélyedhetek majd el benne. Nos - azóta eltek húsz vagy harminc év és - még mindig nőm olvastam el. Meddőn, elkeserítő várakozásban tekintett le reám a polcról évszám, várva, hogy végre leemeljem. Most persze úgy néz rám, mint az a bánatos háremhölgy a pasára, aki hiába várt évék óta arra, hogy a pasa az eunuchhal végre elküld je néki az igazgyöngyöt, a meghívót a (közös éjszakára. Egy megfakult, még felvágatlan könyv szinte az ujjamsba harap, -amikor kiemelem. Szánté felnyársal tekintetével. Hát így vagyunk mostanában, én és a könyveim. Hátúikon az aranybetűk elvesztik fényüket, talán azért, mert a szempárból, amely annyiszor végigsimogatja őket, szintén kifakul a fény. Kopnak velem együtt. Legkopot- tabbak a legkedvesebbek, -a legtöbbször kézbevettek. Együtt öregszünk, mint Philemon és Baucis, csakhogy ők együtt múltak el, én viszont egyedül fogok elmúlni és a könyv túl fog élni, mert halhatatlan gondolatok és szépségek őrzője. A nagy polcokra merőlegesen egy keskeny polc áll, rajta egy sor kisebb könyv. Ezek a belőlem fakadt könyvek: versek, regények, elbeszélések, újság- és folyóirat- cikkek. Ök azdk a nagy könyvcsaládban, melyekhez vérségi kapcsolatok fűznek. Őket is itt fogom hagyni, abban -a reményben, hogy talán egy ideig túlélnek. De egyelőre még együtt vagyunk és (ón gazdagnak érezhetem magam általuk, hiszen John Raskin szerint „könyvek nélkül élni a szegénység legmélyebb mélysége”, Nagy Frigyes pedig fényeknek nevezte őket, fényeknek, -amelyek álltai mii magunk is mind nagyobb fényre gyűlünk, Cicero meg úgy vélte, hogy egy szoba, könyvek nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. * Szürke őszi napon Írom ezeket a sorokat. A napfény kialudt, ám köröttem -a könyvekből most is árad a fény. Ma különösen szép és meleg fátiy árad belőlük. Talán érzik, hogy róluk írok. Talán azt is tudják, mit írok róluik, és ezért fényességüket valami hálás mosoly, a viszoózó szeretet mosolya melegíti. 1969. szeptember VÉRTESI PÉTER: VIRÁGVÁRÁS 32
