Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Végh Péter: A munkásfiatalok és a művelődés - Vasváron
NAGY ILDIKÓ Szöllőssy Enikő Ahhoz a fiatal, most bontakozó .szobrásznemzedékhez tartozik, amelyik már főiskolás évei alatt rájött arra, hogy a „mesterek” útja nem folytatható. Nemcsak a közvetlen tanároké, hanem a magyar plasztika mégoly nemes öröksége sem. Szobrászatunk a figunatív hagyományokat imitativ jelleggel értelmezte, és ezen belül a pszichológiai kifejezést tartotta fontosnak, fejlesztette magas fokra legjobb darabjain. Beck Ö. Fülöp archaizáló klasszicizmusa, Medgyessy, Mészáros plebejus darabossága, Ferenczy Béni érzékien formált, mély léleklátású művei, vagy Borsos Miklós mítoszt és természetet egybefogó mediterrán szépségeszménye vagy nem aktuális már, vagy erejét vesztette az utánzók kezén. Vilt Tibor művészetét csak az 1965-ös .székesfehérvári kiállítással ismerhették meg a fiatalok, köztéri szobrai nem mutatták valódi kvalitásait. Magyar- ország a nagy hatású szobrászok sorát adta az egyetemes művészetnek (Gsátky, Beöthy, Kemény, Schöffer, Pán), akik azonban külföldön működtek. A hazai avantgarde-nak nem volt szobrászata. Kassák Lajo.s Vedres Márk klasszikus stílusáért lelkesedett, miközben ugyanezt a törekvést az irodalomban megvetette. Érthető, hogy az újat akaró fiatal szobrászok számára a külföldi példaképek - elsősorban Moore és Marini - követése lett .kézenfekvő, és egy ideig talán szükségszerű is. Szöllőssy Enikő azonban ezt sem tartotta járható útnak. Az alapoktól indult el tehát, onnan, hogy a szobrászat térformáló, teret szervező művészet. Ezt mutatják első munkáinak még ösztönös próbálkozásai is. A bronzfigurák nem valamilyen lélekállapot, hanem egy-egy térprobléma megtestesítői. Az embert mindig környezetével együtt ábrázolja, vagyis ahhoz való viszonyát jeleníti meg. Korai .munkáiban szívesen teszi fal elé, vagy az ülő alakokat különböző .szintekre, így gesztusok nélkül, az elhelyezéssel, a tömegelosztással fejezheti ki mondanivalóját. Ezzel az elrendezéssel a szobor kilép önmagába zártságából, magában teremti meg azt a környezetet is, amit a művészettörténet korábbi korszakaiban az építészet, a kertművészet, az oltárépítmény stb. nyújtott számára. Az a tény, hogy a modern építészet nem igényli a .társművászeteket (legalábbis nem a hagyományos kategóriák szerint), a szobrászatot is önmaga lehetőségeinek felülvizsgálatára kényszerítette. Miközben az építészet megteremtette a plasztikus, sőt a szob- rászi formálásé épületet, a szobrászat is megvalósította a lakható szobor gondolatát. A két végeredmény között azonban számtalan megoldás lehetséges, és a plasztika több úton is kereste a megújulást. A szcenikus térkőm p on álás a 20. sz.-i szobrászat egyik fő problémája. A múlt század végi impresszionizmustól (M. Rosso) a szürrealizmuson át (A. Martini, Giacometti stb.) a pop artig (Marisol, Segal, Kienholz) húzódik fő vonala, de ezen kívül is a művészek a legkülönfélébb aspektusokból foglalkoztak vele: 355 képzőművészet
