Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Tornyai Farkas: Vágyak és mozdulatok
volt eddig, hogy legyen tovább. Igy-így, így ám! És ezután még attól is óvakodik, hogy a járda mellett ébredező ezüstjuharról levelet tépjen. Hogyan is tehetne ilyet, akinek az egész világ a kertje?! Nincs még egészen világos, de mát sötét sincs. Előbújnak éjszakai szállásaikról a kátyúk és a rögök, elindul valahonnan - talán az emlékek mélyéről - egy kerókvágüa szekérút. Parasztok hosszú sorát látja - idős emberek, lányok, legények, és már munkára fogható csontos kamaszok mezítlábas, hangtalan menetét -, amint leszakadva a falu- végről, átlépdelve a tavaszi hajnal fehér ködhengerein haladnak ki a mezőre. Ott lép közöttük ő is, egy közülük, vagy tán mindegyik ő. Köves, kanyargós ösvényen sötátruhás bányászok jönnek a hegyről. A fény távoli, az erdő homálya vastag. Vonul a szenesarcúak szódán szalamamdere — mindegyiknek kicsiny, életmentő fény, maguknak is, másnak is világító lámpa a kezében — haladnak az árnyaiból kilépő, falakat és tornyokat állító város felé a bányászok, hogy szódán biccentéssel apasztva a sort, eltünedezzenek egy-egy pihenést ígérő kapualj mögött. Ott jön ő is a sorban, egy közülük, vagy talán mindegyik ő. „Magunkban hordjuk a múltat, magunkban a jövőt is” - mondja a hajnali ember, és hiszi, hogy igazat szólt. Igen, ilyen ő. Szelíd, érzékeny. Hajlamos az elragadtatott meditációkra, miközben önmagától gyűrűzted szét az ébredést. Ha a város külső kerületeiből indult befelé, tény, hogy a város kabátzsebében koránkelők az emberek. Ha a város közepén lett hajnali emberré, senki meg nem győzhetné annak ellenkezőjéről, hogy a város szíve ébred föl elsőnek. Igy-így, mért ő a középpont, a létezés magva, ezért aztán ne is csodálkozzunk, ha az éjszakából kilépő, a hajnalhasadásban felfedezőként haladó ember hajlik a kissé szertelen általánosításokra is. Ha siet, megállapítja, hajnalban az emberek sietősek. Ha biciklivel jár, biciklisták, ha gyalog indult, gyalogosok a hajnal lakói. Embert lát horgászfelszereléssel: aha! a hajnal a horgászoké. Lány igyekszik végig az utcán: a hajnal a csöngető mellű lányoké. Busz érkezik íkeménykötósű emberekkel: a hajnal a bejáró munkásoké. Anyát lát kisgyerekkel - egyik fölnéz, a másik le, nehogy elszakadjon a szájtcll szájig élő beszédfonal -: na lám, a hajnal az anyáké. Aha, mondja, aha! és kedvet kap rá, hogy holnap is megfigyelje, vajon őket találja-e az utcán. Sajnálja már, mért nem szólította meg az elsőt, ugyanakkor természetesnek veszi némaságát, mert a hajnali ember szótlansága ünnepélyes. Mögötte kihor- datlan gondolatok, rebbenékeny érzések, lágybőrű szándékok szunnyadnak. A hajnali ember szótlanságát már azért is tisztelni illik, mert meghatottságát leplezi vele. A szokatlanul csendes világban, a oéptelen utcán elfogta a választaítság tiszta, nagy, ám azért állomittas érzése. Gondolatai ettől hihetetlenül elszaporodnak, de annyira a feláb- redés-rácsodálkozás^megőrzés érzelmeiből fakadnak, hogy szavak nélkül is nyilvánvaló: ő az, ki szájából itatná a madarakat, legpuhább mozdulatával törölné le az alvók verítékét, hiszen az egész viliág a gondja... A hajnali ember gondolatai a reggeli, a délelőtti, a mindennapi embernek mondhatnának sokat, de mire feljön a nap, maga is a mindennapi emberhez válik hasonlatossá. Él, mint azok; törekszik, fárad, bosszankodik; ágat tör, madarat hessenit; embert is megbánt a kenyérré gyúrható anyag hajszolásában; sír és rikat a hiúságra váltható dolgok után tülekedve . . . Egyben nő a mindennapiak fölé: jót többé jóleső érzés, rosszat szégyenkezés nélkül el nem követhet. Mert hiába száll föl a harmattal a hajnal, ő tudja, holnap úira eljön, hiszen benne járt reggelig: árnyéka nélkül. 340
