Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Tornyai Farkas: Vágyak és mozdulatok
„Nézd az én szépséges indiánarcom!” És lángszóróval összeégetett homloka körül széles búzavirágkoszorú kókietttt, akárhal glória lenne. Honnét szerzi a bátorságot ez a már-már nem is létező emlék, ez a történelmi holttest, hogy betolakodva közénk beöltözzék 'életünk legtisztább ruháiba?! Úgy emelte az utasbűz fölé azt az egész szánalmas életét, mintha soha meg nem törték, meg nem gyalázták volna: „Nézd az én szépséges arcom!” Amilyen gyorsan csak tehettem, robogtam utána. Most leszámolok veled te anakronizmus. Te pimasz XX. századi mammut. Az utolsó lépcsőnél úgy veszett el a szemem elől, mint a búzagarmadába hullott búzaszem. Hiába loholtam utána a forgatagban, amerre távozni véltem, eltűnt. Helyesebben mondva, megsokasodott: a peronon aprajától nagyjáig minden férfi Kozsár szépséges indián,arcát visdlte. Futottam vissza a vonat mellett a kék sugárzásban: minden ablakból indián nézett felém. Persze érzéki csalódás volt, mégis megszédültem a látványtól. Lehet, ott esem össze a sínek mellett, ha nincs a kezemben ia mankója, amit oly hetykén a vonaton hagyott, amivel azt a ronda, platinával foltozott fejét akartam szétverni. Társaimmal erről a dologról sem iáikkor, sem azóta nem beszéltünk. Magam sem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, megtörtént hát megtörtént. Különb dolgok is előadódnak, s az élet megy tovább. Például: teljesen új szerelvényt kaptunk. A szárnyvonalon kényelmesebben és gyorsabban járunk vele, de különben semmi. Hamar megtalálta ezen is mindenki a helyét. Elő sem hozakodom ezzel a különben nagyon átlagos történettell, ha véletlenül ki nem ficamodik a bokám. Na igen, a mankóról jutott eszembe. (Idehaza használom néha, míg fel nem gyógyulok.) Zavar valahogy. Talán azért is gondoltam végig. De hogy másnak is elmondanám-e? Palán a nyárutó egyik délutánján, lafüggönyzött szobában, ahol együtt a test sajátos kipárolgása a másnapos zokni és a vázában hervadó virágok szagával, a használattól már-már elviselt dolgok társaságában, meglehet, mindezt így, sorra elmondanám. Feltéve, hogy nem várnák mohón a szavaimat, és az érdeklődés két elnyomott ásítás közötti unalmat leplezne. Hajnali szociológia Különös része a hajnal az időnek, mert különös ilyenkor az ember gondolataiban a világ. A fű harmatos, harmatosak a falevelek, a kertek virágai, és harmatos a föld: világos folt marad a kenyérdarabkák helyén, amit felcsípnek a kezes hajnali madarak. Igen. A hajnal madarai nem menekülnek az embertől; tudják, ő ilyenkor maga a békesség. Nem azért, mert álma még befejezetlen, azért inkább, mert a hajnali ember már tudja, hogy felébredt. Ébrenléte örvendezővé teszi, s italán hálából az újbóli megszületésért, talán mert ilyenkor ő a legmagasabb, úgy véli: vigyáznia kell a kisebbekre. Ezért aztán a madarakat sem ihessegeti. Dehogy hessegeti! Beszélgetni szeretne velük. Sejtve hiszi, hogy a teremtés hajnalán a madár, az ember és minden élő testvéreik voltak. Értették egymás szavát, s beszélgették is. Egyszer bizonyosan. Amikor rendező bölcsességgel felosztottiák egymás között a földet: eddig a növényeké, ez az állatoké, a halak itt sokasodjanak, a madarak ott boldoguljanak, az ember pedig mindenütt lehet, de cserébe a nagy szabadságért őriznie kell az élők rendjét. Bizony, bizony - gondolja a hajnali ember -, mindez valószínű. Annyira valószínű, hogy még újabb nagy beszélgetésnek is eljöhet az ideje, meghányni-vetni, hogyan 339
