Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám - Tornyai Farkas: Vágyak és mozdulatok

Mindehhez képest már enyhülés lehet a halál pogány, paraszti megünneplését - a ha- lottmosást, öltöztetést, a búcsúztatáskor felsorolt érdem-listát s a maradók panaszos visításait — előre átélnie.

Bizony, bizony ha mindezekre gondolok - pedig gondolok -, világos ítélettel állíthatom: nem dicsérte Kozsárt a szép sírás képessége. És ebben megnyugodva sorsára is hagyhattam volna útitársamat - mondván: hullassa el mindenki bátran a köny- nyeit, hiszen ha elérkezik a magunk sírásának ideje, nekünk is könnyebb lesz, ha békében hagynak a tanúk —, sajnos nem lehetett.

Kozsár mintha megérezte volna, hogy nincs joga ezen a helyen másokat érzelmi túlzásaival terhelni, képzeljék, uralkodni próbált indulatain. Szipákoit. Ravasz kis mozdulatokkal hessegette el könnyeit, bocsánatkórően mosolygott hozzá, mint aki volt olyain bohó, hogy orrával túrt a reszelt tormába. Aztán heberészni kezdett. Nem meggyőzően, de kitartóan. Szinte szuggerálta belénk: „Ugyan kérem, csak nem törődnek egy Kozsárral! A világ legtermészetesehb dolga, ami vele itt megesett. Úgy kell neki, mért nem vigyázott. Alapjában véve egy tisztességesen felvarrt 'nadrággomb leszakadása drámaihb esemény az ő elérzókenyülésénél. Lám, önök a kemény fiúk. Hányán lehetnek itt a kocsiban, akik hiába utaztak a járási székhelyre például szigetelőlemezért, kálisóért, cementért vagy kisvárdai rózsakrumpliért. De önök nem lágyulnak el. Derék, derék.”

Ahogy most visszagondolok, már tudom, hogy a határozott rosszallást, sőt ellenérzést is ez a hősi póz váltotta ki belőlem. Már-már gyalázat, amikor egy Kozsár több alkar lenni önmagánál. A Kozsárnak, mint már mondtam is, lényege a sírás. Ezért Kozsár. De akkor sírjon, a rézangyalát! Mit érnének nélküle a Nemikozsárok, ha már ő sem akarna olyannak maradni, amilyen?

El se mondanám ezt a jelentéktelen történetet, ha ez az átlagember meg nem próbák vdlna egyéniségnek látszani. Igen ám, de azzal, hogy tragikus jellemként vállalta helyzetét, hogy önmaga fölé növekedve, valamennyiünk nagyobb testvéreként akart megpróbáltatásai elé utazni, nagyranövési lehetőségeinket orozta el. Ami azonban mindezt .betetőzi, ez az ember még a 'szentet is megjátszotta a mi kupénkban. Mielőtt még félreértésre adnék okot, megmondom, nem az ő érdeme, hogy sikerült is valami hasonlóig eljutnia.

Azzal kezdődött az egész, hogy bejött ia fülkébe egy lány (talán mondanom sam kell, nem közénk való). Az a fajta 15-16 éves c&itri, aki első szerelmére emlékezteti az embert. Nos, a lány nézni kezdte Kozsárt, amitől az, amikor már sokáig mászkált rajta a lány tekintete, teljesen megváltozott. Falábait nagy ravaszul természetes helyzetbe igazította, addig izgett-mozgo'tt, míg roncsolt gerinccsigolyáira vissza nem csúsztatta az acélövet. Arról már nem is beszélek, milyen raffinált ügyeskedéssel érte el, hogy a pliatiinafoltozás újra helyére illeszkedjék a fejbőre alatt.

A lány előbb osák bámult a csodán, .majd amikor megértette, hogy mindez őérte van, imára kulcsolt kezét szája elé kapta, és csendesen reszketett gyönyörűségében.

Erre Kozsár üres bal kabátujját csak csuklóig üres jobb kabátujjával betűrte valóban üres balzsebébe, felkelt, mintha nem is falábak lennének alatta, táskát harapott a fogai közé, és még nem is fékezett a vonat, már megindult a kijárat felé.

Ha nem egy Kozsártól iátok ilyet, azt mondom, pompás. Férfi vagy apuslkám. Persze a hasonlók között. Ám 'amiért elpusztítani akartam, az csak most következik.

Ez a nyomoruk úgy ment ki a fülkéből, mint maga az Egészség és az Öröm. Mint akinek semmi gandjia. Sikeres, megbecsült ember szeretővel, autóval és villával, sör, mint akinek százévesen is makkegészséges az a vén ikorhely apja.

Ahogy a másik fülkéből visszanézett, 'bele üvegszemével egyenesen valamennyiünk első és soha meg nem kapott szerelmiének az arcába, még a szenttéválás is végbement.