Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Tornyai Farkas: Vágyak és mozdulatok
Rekviem rosszkor jöttékért Ha egyszer megkérdezné tőlem valaki, miért akartam elpusztítani Kozsárt, meglehet, sokáig várakozhatna a válaszomra. Nehéz dolog ez, no meg kényelmetlen főleg. Már a visszamaradt személyes holmi, egy nyakkendő, napszemüveg, elkoptaitott zsebkés vagy akár egy behorpadt rohamsisiak a vasútárakban drámai bizonyosság arról, hogy valaki kiemelkedett a mozdulatlanságból, élt sorsokat keresztezett, hatott, s lehet ebben valami megindító is. Ízlés dolga. Engem akkor ilyen emelkedett gondoláitokig maga az élő Kozsár nem juttatott el. Már a neve is! Ilyen névvel vagy úr lesz, vagy meg sem születik az ember. Nem szín, nem szag,' nem mesterség, még csak nem is állat, szinte süvít belőle a ikisszerűség. Egyedül rejtélyes hangulata lehetne, ha kissé visszafogott, ioo Fahrenheit fokos mell- hangon ejtenék, valahogy aképpen: „Halló! Ön itt, Miszter Kozsár?!” Ilyesmiről persze szó sincs. Mindezt nagyon jól tudta ő is, ám ennek ellenére nem átallotta azzal magára vonni a figyelmet, hogy könnyeket enged ki a szemhéja adói. Szégyentelenül, szemérmetlenül, az alaosonyrendűek született eredetiségével folyatta könnyeit a szárnyvonalon, egy a múltból kifelejtett motorvonat összeszokott utasainak a mellére. Talán annyit még nem árt elmondanom, hogy mi, az utasok, már évek óta laktuk azt a kupét. Mindenlkinek megvolt a helye, ki háttal, ki arccal ült a menetiránynak, voltt ki az ablak mellett ücsöröghetett, s volt, akinek a kályha melletti sarok jutott. Rangsoroltuk az ülőhelyeket, s ha valaki kivált a sorból, mindenki előbbre ülhetett eggyel. Soha seniki el nem vétette a sorrendet. Soha senki meg sem próbálta, hogy akár csak álló utasként is a fülkénkbe tolakodjék. No de folytatom. A sírásnak azt a műfaját, amikor valaki a csuklás és a zokogás örvényei nélkül válik meg könnyeitől, minden más helyzetben bátran nevezném szépnek. A sírás hibátlan kivitelezése engem minidig (bámulatra késztetett. Igen, igen, a tökéletes érzelmi megnyilvánulás ünneplőbe öltöztet bennünket. Micsoda mélységes átélés, milyen nagyszerűen differenciált idegrendszer képes csak kiváltani a lényegünkkel azonos külső megjelenést. „Nagyszerű vagy!” - kiáltanék fel, ha történetesen Önt vagy Önt vagy magamat látnám ilyen helyzetben. Egyedül gazdag lelki életeimre és a mások fájdalma iránti fogékonyságomra jellemző, ha hajlandónak mutatkoztam útitársam könnyeit érdemi cselekvésnek elfogadni. Azt kell tudni ehhez, hogy bár a Kozsámál könnyen áll a .sírás, az ő könnye niam érdem, az ő sírása nem alkotás, hanem a legközönségesebb ösztöncselekvés. Kozsár ugyanis a 45-55 év közötti f-érfinamzeidékhez tartozott. Ez az emberfajta sír a legkönnyebben, és milyen bazári áron jut a könnyeihez! Elég rágondolnia, hogy a háborúban lefagytak a lábujjai, szilánk állt a veséjébe vagy ellőtték a heréjét. . . Ha ráadásul még az is felötlik az ilyenben, hogy történetesen (közeli hozzátartozója, talán egyenesen apja temetésére utazik, akit hamarosan -maga is követ. . . Na, ezért mondom, vigyázzunk azzal a könnyelmű hevüilóssel! Ámbár már az gyanús, hogy egy Kozsámak 'apja legyen. Szikár termetű, hófehér szakállú, iszonyúan bölcs tekintetű apja, aki után hát évtizednyi tiszta és -múlhatatlan cselekvés menetel. De legyünk magylelkűdk, még ha -megbánnánk is később. Teljesen valószínűtlen, avagy hogy erőteljesebb legyek: teljességgel valószerűtlen, de adassék meg -neki egy Kozsár Atya, akinek lejártak -napjai. (A legszívesebben máris visszavonnám -a lehetőséget, de -maradjon.) Kozsámak van, illetve volt nemzője. És most, ha felidézi azt a furcsa, töppedt némaságot a földre terített lepedőn, a halott száj körüli rémült, kisfiús »ráncokat, és ha elm-úlón még arra is gondo-l, hogy a saját megfeszítíte- tése sem használt senkinek, elég megr-ezzentenie -a szemhéját, máris tódul alóla a víz. 337
