Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám - Tornyai Farkas: Vágyak és mozdulatok

után fel sem merült bennem, hogy az íráshoz talán egyéb is 'szükséges, s ha mégis, pillanatig sem kételkedtem, hogy bennem megvan az a valami. Nem, nem bizony. A jó regénynek csak .az a papír, az a tinta meg iaz a toll, és persze azok a nagyon szép betűk a kellékei.

Csakhogy nem játszhat ám a csodatevés gondolatával büntetlenül 'senki. Nem elég azt képzelni, tudnánk mi, csak lenne imag hozzá, ami kell. Mert egyszer aztán meglesz. Nékem is sikerült azt a miakuláitlanul fehér papírt beszereznem. Jól futó toll és mélyfekete tinta is került hozzá. Nekiálltam a remekműnek, hát olyan kétségbe- ejtőn csúnya betűk és görbe -sorok futottak a szép papíron, hogy még ránézni is rossz volt. Tátogtak a té-k, vízfejűek lettek az el-lek, összekuszálódtak az em-mek és az en-nék lábai, a gé-nek meg akkora fekete pocakja kerekedett, hogy attól kellett tartanom, menten kipukkad és szemközt fröcsköl.

A tapos! részes földön - említik ugyancsak anyám és nővérem - néha integettem a napnak, essen. már le a látóhatár mögé.

Ezekre a napsürgető délutánokra ma is világosan emlékszem. Úgy tettem, mintha titokban szeretném 'mielőbbi lenyugvásra bírni .a napot, közben ravaszul magamra tereltem figyelmüket, hadd nevessenek. Lehet, hogy mégsem kizárólag az ő nevető kedvükért vállaltam a játékot, noha'nem volt az olyan dicső szerep? Magamat alakítottam, képtelen terveket forgató kisfiút: amikor nevettek — kinevettek! Lehet, bizony lehetséges. Kellett nekem, hogy rám figyeljenek, s figyelmükért, szeretetükért még áldozatra is kapható voltam.

Nincs más hátra, meg kell tanulnom szépen írni. Ha a tizenöt éves kapitánynak egy tengert sikerült áthaj óznia, én sem adhatom alább. Nekifogtam kegyetlen, önsanyargató szorgalommal a tanulásnak. Sorra vettem minden betűt az abc-ben. Leírtam őket külön-külön tán ezerszer is, míg kiválasztottam -a nekem tetsző formájút, s kezdődött újra és megint elölről a gyakorlás. Közben múltak az évek. Múlniuk kellett szépecskén, mert mire a betűimmel elégedett lehettem, sikerült valamelyest tnegokosod- nom Is. Arra eszméltem, hiába papír, toll, tinta, de hiábavaló még a prédikátorok korának betűmetszőit szégyenítő szorgalom is, ha belülről hiányzik az a valami, elmarad a mű.

„Ojiabb napsürgetés kell” - gondoltam. És akkor elkezdődött egy, még -az előbbinél is nagyabb munka. Éveken, évtizedeken át egyre csak arra törekedtem, hogy megszerzőm a belső alkalmasságot is az íráshoz.

Ahogyan a vetni való kukoricát morzsoltam — külön kosárba a megnyomorodott szemeket, külön kosárba a jókat, .majd még ki is szeleltem az aranysárga halmot, hogy a földbe ősük jó mag kerüljön - az írásra készülve sem tehettem egyebet. Lemorzsoltam életem csutkájáról a meddőt és megnyomorodottat, hogy csak -a kitelt szem maradjon . S kiszeleltem a halomból minden léhát, gőgöt, kisszerűsóget, önzést.

Eközben délután labt. Eltűnt a padlásról az a különös, sárga sorompórúd, amelyen egykor úgy hatolhattam át meg át, mintha magam lennék anyagtalan. Nincs csodatevő ember. Ez délutánra, amikor kanyérikereső emlékekkel és józan felismerésekkel telik meg a padlás, mindig kiderül. Van ebiben valami nagyszerű is, hiszen ha a csodáról lemondani nem tudunk, a tettig .mindemképpen elvisz bennünket a szándék.

Előttem a fehér papír, a zajtalan toll, a koromfekete tinta, s mögöttem az idő dél-előttől délutánig. Nem is várhatok tovább.

Elvégre nem azért küldi fel az embert a padlásra az apja, hogy haszontalanul töltse az időt.

336