Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám - Weöres Sándor levelei Kosztolányi Dezsőhöz (Közli: Gál István)

Most vakációzom. Vakációi foglalkozásom a már említett fizikai munka, apám gazdaságában, aztán fürödni járok, néha 'barátaim jönnek hozzám, nagyrészt győri osztálytársaim, stb. Lányokkal újabban még annyit se foglalkozom, miint Győrben.

Kedvenc foglalkozásom a következő. Egy kiadós világtörténelem ókori részében fölfödöztem egy csomó szószerinti prózai fordítást ó-egiptomi, héber, kháldeai, asszír emlékekből. Fölfödöztem, hogy egyáltalán nem puszta emlékek ezek, nagyon is élő irodalom, sőt: vadmodern. Különös, hogy tudtommal, nem olvassák őket.

Legjobban az egiptomi érdeikel. Csodálatos, (gyönyörű irodaiam. A múlt század első felében még emószthatetlenüil groteszkdk lettek volna a kifejezései, de a jelen, úgy látszik, befejezte a Magellán-utat a Szépség glóbusza körül és találkozott vele. Az istenektől, fáraóktól, egykori körülményektől eltekintve, amik azokban a .műveikben szerepelnek, akár egy mai költő írhatta volna őíket - ha tudta volna. Például egy helyen le van írva, 'hogy megtalálnak egy szent-könyvet: és akkor eltűnik a Nap, sötétség borul a földre, de arra a könyvre minden irányból süt a Hold. (Egy európainak ez sohase juthatott volna az eszébe. Az európai gondolkozásból természetszerűleg következik, hogyha ezt egy „fehér” írta volna, akkor abból a könyvből sütne a Hold (minden irányba. Az előbbi kép: egy transz látomása, őrjöngés van benne, semmi és minden; akinek eszébe jutott, az milyen vértelen-arcú lehetett akkor és biztos tányérnagyságúra dagadtak iá szemei. A kép utóbbi alakja egy meglehetősen sablonos huszadikszázadi ötlet.)

Eszembejutott hogy megkísérlem, a szószerinti fordításból „műfordítás’’^ csinálni. A miamus, aki fordította .azokat a verseket, a szépségükből nyilván semmit se fogott föl, nála csak a történelem táárasztó és nyers keretéül szolgálnak. Tény, hogy az egiptomi líra és .epika termékei hosszadalmasak és néha többször elmondják ugyanazt, de, sajátságosán, (majdnem mindenütt lehet kezdeni és végezni, sohasem poentírozottak (ami már a kháldeai műveknél előfordul), majdnem bármelyik helyen befejezettnek nyilváníthatók. Tehát csak részieteket ültettem át, de, anélkül, hogy az értelmen változtattam volna, mégis kerefcded egésznek hatnak. (Az értelmen nem változtattam többet, mint amennyi .műfordításnál megengedhető.)

A rímes formát választottam, bár ez nem mindig előnyös az illető műre nézve: az egiptomi írások egy különös, közös szépsége, valami titokzatos, megfoghatatlan dermedtség, .teljesen elsikkad a rímek között. Meg aztán egy másik szépség is fönnakad a rím-rostában, ha azon rostálom át a verset: ezt így nevezném, hogy: árnyalatlanság. Az egiptomi vers először színtelennek látszik, de aztán rájövünk, hogy a színek csak szigorúan el vannak választva egymástól. Példa:

„Sűrű sötét az éj, dühöng a déli szél, jó Budavár magas, tornyán az érakakas csikorog élesen.”

Ezeik mind apró, egybefolyó színfoltok. Budavár magas volta, a torony és az érckakas csikorgása, már elválaszthatatlanul egybefolyik, sőt, valamivel távolabbról, de teljesen, az éj is és az hogy az „sűrű”, „sötét” és a déli szél is, ami „dühöng”. Nemcsak a rím tartja össze őket, egyik a másik nélkül (amúgy sem állhatna meg. — Vegyünk most egy egiptomi verset, egy Rá-h,imnusz részlete:

306