Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Weöres Sándor levelei Kosztolányi Dezsőhöz (Közli: Gál István)
valami gonosz-virágokat ültetgető Baudelaire, aiki gyűlöli a világot és (bosszúból egy roppant kincstől fosztja meg. Higyje el kedves Mester, egyik se természetes tónusom, valami pózos negyedóra dobta papírra őket, amikor a világfái dalomban kéjeieghettem, mint amikor ezt a verset írtam: „Halotti beszéd” Tudom: valaki meghalt bennem s temetve hordom őt azóta - Csak most tudom: nem él. Hadd szóljon róla ez a rozoga nóta. Jaj, osak ne kéne szóval szólni. Szegénykét elkísértem volna de nem mesélték hogy temetnek hogy halott van: felhő-magasban az ég-báránykák dideregtek és sírt a szegény Sanyi néni. Egy versfüzetét hátrahagyta és a szegény jó Sanyi nénit - még nem tudom, hogy mit is kezdjek velük, de elvállaltam félig a hagyatékot kegyeletből. Most veszem észre, hogy nem tudom tovább ia verset, pedig valahogyan nagy kedvem kerekedett végig leírni. - Bár alapjában véve épkedélyű vagyok, mostanában megint rámjön néha ez a Baudelaire-i pózos (hangulat. Sokszor elnézem Baudelaire arcképét, bizonyos fölénnyel: az a horpadt, cinikus, világfájdaknas száj tulajdonképpen ugyanazt a tehetetlen pityergést fejez ki mint a kisgyereké, amikor megdádázás előtt áll. Még egyszer kérem a Mestert, nézze el nekem ezt a parasztságot hogy Mester gyors válaszára ennyi idő múltán írok: nem tudom, Mester mennyire veszi abszurd viselkedésinek, de hogy eddig nem írhattam, azaz hogy amit megírtam el nem küldhettem, a hangulatomban rejlett és a hangulatok sokszor szilárdak és csökönyösek, mint a sziklák. Igazán hálás vagyok a Mester múltkori leveléért és a „Venyige Péter” című valamit illető kritikáért. Soha még véleményből ennyit nem okulhattam. Megtudtam: nem volt kár megírni, de annál nagyobb kár lett volna félrerakni. Most arra készülök, hogy minden eddigi írásomat eldobjak: nem keserűségből vagy nem-tudom-miből, hanem mert jobbat akarok írni, ha nem most, hát valamikor és amíg azt nem érzem magamban hogy jobbat csinálhatok, addig nem írok verset - legalábbis ez a tervem. Ha pedig soha johbat nem (tudok írni, akkor nem írok többet: akkor úgy ise érdemes - akkor rajta leszek hogy egész ember legyek, úgy, mint középszerű akárki. Lassanként végleg lepörög rólam a dekadencia és „izmusos” gondolkozás utolsó ragadós csöppje is. Lassanként ugyanazzal a szemüveggel tudom olvasni Herczeg Ferencet, mint Kassák Lajost: már nem befolyásol úgy >az abszolút élvezetben sem az előhbinek a nyárspolgár-csemege-mivolta, sem az utóbbinak a mindenáron-való mesterkélt újat-mondani-akarása. Lassanként egyre jobban az abszolút szem leszek, aki csak néz, de nem vélekedik. (Vagy ez is csak: „programm”?) Nagyságos Asszony kezét csókolom, Ádámot üdvözlöm. Mester őszinte és állandó híve Győr, 1931. febr. 11. Weöres Sándor
