Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Weöres Sándor levelei Kosztolányi Dezsőhöz (Közli: Gál István)
- ebbe azóta belesoványodtam, de tovább nem jutottam. - Mindezzel csak azt akartam mondani hogy nem új dolog így nekem, hogy Mester keserű pirulákat adó orvosom legyen. - A szükségességet, nem tagadom, nem tudom belátni (nekem hogy néha nyomtatásban láttam a nevemet az mindig a rokkant önbizalmam részleges helyreri ttyontése volt, narkózis volt ami elaltatta a kétségtelen materializmus tényét, hogy az a rossz papír majd csak fönnmarad helyettem), de nem is akarom belátni, mivel úgy se tudom: de elhiszem, belátás nélkül is. És aszerint csinálok. ■k Bármennyire is tolakodásnak érzem Mestertől még egy levelet kiprovokálni, de kénytelen is vagyok talán vele, mert van egy másik szempont is, ahol tanácsot kdl kérnem: Falusi szűk körülmények között vagyok, társaságom nincs, semmi sincs körülöttem ami a koromhoz illik, más magam-ikotabeli gyerekek futballoznak, udvarolnak, malac- kodnak, stb., nekem .módom nincs másra mint hogy tanuljak, az ettől még busásan maradó időben írjak, ha van türelmem olvassak, ha meg nincs akkor egyem magamat, ami (két év kivételével, ami közbe esik, kezdettől fogva Csöngőn voltam magántanuló, mindig hasonló körülmények közt) gyerekkorom mindig került és mégis állandó főfoglalkozása volt és ez annyira magába zárt, hogy már szinte tökéletlen Idegen vagyok azok közt, akik közé a korom kapcsol és a természetesség. Csönge nekem egy végzetes és kikerülhetetlen centrifugális kötelékem, de mégis, talán jó néha legalább ideiglenesen távolodni ettől egy kicsit. Ezért volt nekem jó, hogy néha elmentem Pestre: ottan írók között voltam és fiatalok között, mind a két körben félszegen, idegenül, de legalább, ha balul is, emberi módon élve. Ami életet pedig itt hagyok bagyogatok magam után. az nem egy diadalmas egészségű remete élete, hanem egy magatehetetlen aggastyáné, aki céltalanul folyatja a hátralevőt rostává rongált életén keresztül. - Az pedig, hogy néha kimozdulhattam Pestre, vagy bárhová ahol kivetkőzhettem kicsit a percek céltalan folyásából, a „Pesti Hírlap” által fizetett vers-honoráriumából volt mindig és ha ide se írok többet, bele kell törődnöm hogy hátralévő két évemben több mint valószínű hogy csak vizsgázni és hasonlókra jutok a falum határán kívül és ez nekem, minthogy ón a bőrömön érzem a mostani életemet, bevallom, iszonyú kilátástalan. Terveztem hogy néha nyáron, Karácsonykor vagy Húsvétkor el-elmegyek csak valamerre, leginkább Pestre tán, de naívság volna azt gondolnom, hogy ilyesmire a szüleimtől pénzt kapok, hiszen hogy a magam versekkel-keresett pénzén élni utaztam, azért is hallhattam eleget. Mindebből azt akartam kihozni, csak egy kicsit hosszan sikerült, hogyha a „P. H.”- ba nem írok és így nem kapok honoráriumot, két évig nem valószínű hogy alkalmam legyen egy hétre Is a falumon kívül élni, ahol szinte lehetetlenül egyedül vagydk. Mindazonáltal egyáltalán nem képtelen, lehetetlen valami, hogy csak két év múlva kezdjek újra emberek közt lenni. És most, hogy, úgy gondolom, nagyjából elmondtam már egész életemet, szeretném megkérdezni, úgy, hogy csak kérdés legyen és semmi egyéb: inkább jelenjen meg továbbra is egy-egy honorált írásom, vagy pedig két évig nélkülözzem a kimozdulást, szabadságot, társaságot: merre van jobbra? — Várom Mesterem döntését és mindenképpen a legteljesebben ahhoz fogok alkalmazkodni, mint ezentúl is és bármiben. (Ami pedig azt illeti, a „P. H.”-náil most jó csomó versem van fölhalmozva, amit valószínűleg a jövő évig se közölnek le mind (nyolc vagy tíz), úgy hogy inkább ezek visszakéréséről vagy vissza-nem-kéréséről van szó, mint újak küldéséről.) * 300
