Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám - Weöres Sándor levelei Kosztolányi Dezsőhöz (Közli: Gál István)

Tükörország lustul körém. Mondjátok mit tehettem én?

Tükörország börtönbe zárt

Szemem csak önmagámra lát.

Vagy több volnék magamnaik, mint a nagyvilág?”

Ma már így, kételkedve se kérdem hogy több volnék-e.

Mindig úgy voltam, mint egy utalvány, amit majd a jövő bevált - így nevelődtem másodikos4coro,m óta az iskolában is, kivételezitek velem, mint akit ez természetesen megillet. Sőt, bizony, én is egészen természetesnek találtam - jaj. Magyartanárommal sokszor elvitatkoztam az órát olyasmikkel mint pl. hogy drámaíró-e Szomory. A sorozatos viták végén még azt is böbizonyítottam, hogy a legelső élő magyarnyelvű drámaíró és Katona szellemi örököse. Egy magyardolgozatban kifejtettem, hogy Petőfi jobban van értékelve mint megérdemelné, életével és halálával önkénytelen reklámot csinált magának, amihez képest a mozicsillagdk kéthetes házasságai és titokzatos eltűnései dilettáns cselekvéseik és az irodalma agyonmajszolt rágógumi. Minderre pedig kaptam egy noazértnmégse kritikát és egy egyest.

Mostan már tudom, hogy túlkomolyan veszem magamat, nem azt amit írok, de aki vagyok, hogy ,jmi lesz az én lelkemmel” (Babits) - de kérem Mestert, bocsássa meg, vagy nézze el nekem, mert nagyon szenvedek vele:

Azért, mert tízéves taknyos koromban belémmászatták már a férget, hogy pozitív- abnormitás vagyok és okvetlenül költő leszek és most érzem a teljes súlyával a dolgot, hogy még önmagamat se tudom fölülmúlni, eddigi írásaimat, aki még nem csináltam igazit.

*

Túlnagy feneket kerítettem annak a hordónak, amibe négy verset szeretnék mindössze belehelyezni, az összest, amit Karácsony óta írtam.

Akkor az „Invokáció”-« csináltam: ez szinte imádság volt nekem, mert új színeket éreztem, hangokat, amiket nem foghat az emberi fül, és éreztem, hogy azokon a mezőkön, ahol vadászni lehetne rájuk, csak botorkálok és a fegyvert se bírom. És a föloldást kértem alóluk. - Ez bizonyos póz is és az emberi természet általában édeleg a pózokban, ezért kedvvel és könnyen ment. Azután jó darabig nem írtam semmit, mert tudtam, hogy úgyse lesz különb amit csinálok mint a többi — ‘és ez mindig borzasztó volt, ilyenkor órákat ültem fájós fejjel a papír mellett, a cigarettázásra is rákaptam, hogy majd jobban megy tőle, nem ment és a végén összeróttam két-három kínos kezdőmondatot, hogy „Süt a Nap”, vagy „Szemetel az eső” és hasonlók. Azután egy légcsőhurutot kaptam, de a javából valót, negyven fokos lázam .is volt és ez mintha átformált volna, amikor Kigyógyultam. Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy írjak és ez jó volt, VI. o. t.-nak lenni és semmi másnak. Azután egyszer csak a „munkakedvem” i(már megint komolyan veszem magamat: „munka” amit írok! de higyje el Mester, igazán nem tartok többet .az eddig tőlem származottakról, minthogy olyan versek amiket a jó lapok is közölnek, hátratéve az elismertek mögé) is megjött: egyszer olyankor amikor úgy éreztem hogy most ezer pengőért se írnék le két verssort, csak mozogni kezdett valahogy a kezem és egy vers lett belőle, amit senki se ért és amit. . . nem tudom. (A „Stereotíp” c.) - Ez volt úgy kéthete.

Azóta rengeteget tevékenykedem, föl vagyok villtanyozódva. Pár nap alatt (megérett bennem egy drámatéma, amit írni kezdtem. Mester egyszer azt írta nekem „. . . az írás, aminek eredménye olyan könnyűnek, olyan csillogónak látszik, baromi munka, nehezebb mint a favágás”. Ezt a drámát írni: nehezebb volt. Az egész tizenegy képből

298