Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Weöres Sándor levelei Kosztolányi Dezsőhöz (Közli: Gál István)
ellenlábas újságok morgolódásaiból is látom, amik egymással is ellentéteset állítanak. Engedje meg Mester, hogy mindnyájuknak kellemes Karácsonyt kívánjak és Áriámnak jól eltöltött vakációt. Mester további jóindulatát kérem. Nagyságos Asszony kezét csókolom. Maradok igaz tisztelettel: Sándor U. i. gyanánt hadd írjak még egy számomra homályos tényről. Földi doktor úrnak saját meghagyása szerint annakidején Pestről viailó megérkezésem utáni azonnal íntam, amire hogy nem válaszok, csak abból az egy szempontból csodáltam egy kicsit, hogy akkor, amikor Mester összehozott vele engem, búcsúzóul azt mondta, hogy okvetlenül, minden levelemre fog válaszolni. Közben egy barátom értesített a „Pesti Napló”-ban négv versem megjelenéséről, amit a Dr. úrnák megköszöntem levélileg és írtam néhány', tán fontosnak is vehető dologról. Ennek klb. egy hónapja. - Hogy a Dr. úr haragjára okot adtam volna, nem hiszem és legföljebb valami ügyetlenség által történhetett, de még a föltevése is naívság annak az eshetőségnek, hogy a Dr. úr ^megharagudjon” rám, aki végre is 16 éves vagyok. Hogy a levelek elvesztek volna? - Nem hiszem, mert helyes címzést használtam: IV., Ferenciek-itere 3. 4Kedves Mester, engedtessék meg nekem, hogy a Kisfaludy-társaságba való beválasztás alkalmával én is a Mestert üdvözlők sorába álljak. Őszinte örömmel töltött el, hogy a közönségnek a Mester írásait való értékelése mellé megtermetté az idő fája a hivatalos elismerést is, ami az újat-mondóknak mindig nagyon sok papírra-száradt agyvelőórt dukál. Nagyon kérem, fogadja Mester szívesen jókívánságaimat, Nagyságos Asszony kezét csókolva, Áriámnak jó-tanulást kívánva maradok hálás tanífcványi tisztelettel Weöres Sándor Gsönge, 1930. II. 7. 5Kedves Mester, igazán nagyon hálás vagyok, hogy Mesterem, éppen most, írt és érdeklődik az ügyeim iránt. Kicsit átallom magamról túlsókat írni, és mégis, most valahogy megint nagy szükségem van rá, hogy kidőljék, mint egy vízfej a halál után, megint nagyon tele lettem önmagámmal. A „Mágiá”-t olvasgattam az előbb: „Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én! Változva folyton, s mégis változatlan. Tükörszobába járok. S száz alakban Másolja halvány képemet a fény. Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!!”---E zt érzem valahogyan, már régóta és érdekes, ugyanezzel a tükör-szimbólummal jutott már egyszer, pár évvel ezelőtt eszembe, becsületszóra mondom hogy akkor, amikor a „Hogy gyűlölöm magam !”-at még nem olvastam. Akkor meg is akartam írni versben, de ez, szerencsére, két strófa után meghalálozoít. Aminek csak most tudok igazán örülni. És ez a két szak így szólt: „Mindig csak én - minden csak én 297
