Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - Weöres Sándor levelei Kosztolányi Dezsőhöz (Közli: Gál István)
Engedje meg Mester és ne vegye tolakodásnak, hogy elküldjem a fényképemet némi külsőséges hála-herold gyanánt. Mégegyszer köszönöm kedves Mester levelét és jóindulatát, és feltámasztott önbizalmamat. Nagyságos Asszony kezét csókolom, Ádám üdvözletét köszönöm és viszont sokszor üdvözlöm, Mester iránt őszinte ragaszkodással Weöres Sándor Csönge, 1929. X. 14. 3Kedves Mesterem, azt hiszem, eddig minden levelemet köszönettel kezdtem. És most se igen tudom, hogyan kéne megköszönni a kikerülhetetlenül tolakodó, olcsó „köszönöm” nélkül, hogy Mester olyan szíves hozzánk, fiatalokhoz és Szász Bélát is szívesen látta. Mester sorait is nagyon köszönöm és megnyugtatását a változatlan véleménye felől. (Bár hogy mi a Mester véleménye, azt nem tudom: sokszor félek tőle, hogy tolakodónak látszom, sokszor pedig hogy csúszómászónak. Bár egyik se hiszem hogy természetem volna. Érzek magamhan valami félést önmagámtól, saját cselekedeteimtől, mindenhol és mindenütt, hogy hal vagyok a társadalmi érintkezés szárazán, -nem úgy teszem ezt és azt, mint más: ezt már szinte valami kínzó önbizalmatlanságig vittem. De nem tudom, hogy és miért tértem ki most erre.) Mostanában valami állandó nyomottságon kívül is nagyon sokféle bajom van: krónikus téli torokfájásom, délutánonkénti 37,2-3 tizedes hőemelkedés, amit az orvos a neuraszténiámnak tulajdonít, aztán szépszámú lukas fogaim megreperálásánaik a közelsége, ami énnekem 'embertelenül nagy tortúra. De megbocsásson Mester, hogy ezekkel az aprólékos ügyekkel traktálom - az is igaz, hogyha a „nagyobb” ügyekről akarnék írni, akkor akár tollat se fogjak - pedig még volna egypár írnivalóm. Verset nem igen írok mostanság: a múzsáknak szentelt időt egy hosszabb-lélegzetű balladaféle foglalja le, amit nagyon szépnek szántam, de akkor nem lett frissibe valami jobbfajta: azóta sokat toldom-foldom, raggatom. A háromnegyedrészével mintha megvolnék, ezt idemellékelem: szeretném hogyha Mester, majd ha legközelebb ír, értésemre adná, hogy ez a félbemaradt, féligsült vers jobb-e a többi írásomhoz képest? és érdemes volna-e befejeznem, nem azért, hogy egy vers legyen mint a többi, amit már összefirkáltam, hanem hogy végre egy pozitívumom legyen . ..? Egyébként, csak úgy minden szákértelem és élőtanulmány nélkül, dilettáns módra, észak-göcsejvidéki szókat és szófordulatokat gyűjtőik, anélkül, hogy bármilyen tervein is volna vele. Ügy sejtem, azért akadni fog közte egypár eddig figyelmen kívül hagyott. — Most a népnyelv úgyis nagyon érdekes változáson megy át: beleszövődnek a társaséleüben az „intelligencia” által használt szavak és így egy nagyon érdekes keverék jön létre. Például jellemző, hogy még ezelőtt valamivel fölkapták a parasztlányok, hogy egymásnak az uccán úgy köiszöngessenek: „pardon” - „pardon”. - Ha Mester foglalkozik mostanában nyelvészettel, elküldeném, talán akadt valami ismeretlenebb halfajra a horogra. Aztán . . . csak félve jövök ezzel a kérdéssel: Barátaim, akik engem, az eleven falusi elzártságot, az irodalmi eseményekről is értesítenek, közölték velem az irányt-változtatott „Nyugat” első számának a tartalmát: Bibó-novella, Hevesi-cikk, stb. és véleményemet kérdezték. Azt feleltem, hogy az az impresszióm, a pálfordulás nem áll másból, minthogy az eddigi Nyugatosokhoz még egynéhány új értéket csatolták. De tudni nem tudok semmit a dologról. Nem a kulissza- titkok iránt akarok érdeklődni, de engedje meg nekem Mester, hogy megkérdezzem: mit szól a dologhoz és miről is van szó - amit tulajdonképpen senki se tud, ezt az 296
