Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Pesti János: Memento (elbeszélés)

gában várt egy elismerő szót, /talán dicséretet is, hiába. Az öregtől annyi tellett csak, hogy hallgatott. Beérte vele, megszokta a semmit, feledve minden sérelmet, újságolta másnap:- Úgy látszik, jól csináltam, mert apád nem szidott össze.

Nehezülnek Péter pillái, kisétál ia folyosóra, idegesíti a csend. A szájában rég volt ennivaló, az /anyjának hozott süteményből mégsem iákar falni. Visszamegy, leül, el-eibólint, néha fölriad, álom és ébrenlét közt elképzeli anyja temetését.

Reggel van, apjához meg}' - álmodja mellére esett fejjel.- Meghalt! - mást nem tud mondani. Az öreg csak áll, /magában arra gondol, „túléltem, bálá isten!” Ö taxit hivat, beviszi az intézetbe.- Hát ez leüt a véged, anyja! - csuklik meg a rekedtes hang, és leveszi a kalapját, mint az Újhegyen, /mikor az öregasszony elájult a szőlő között. A válla is megrázkódik, már Péter vigasztalja, erősebb lesz apja gyengeségétől. Anyja arcát nézik, az a kópémosoly dermedt rá, amivel köszönteim szokta, ha nagyritkán jókedve volt:- Jónapot kiváánok a taniitó uurmaaak! - nyújtotta a magánhangzókat.

Jön a halottaskocsi, viszik a fagyasztókamrába.

Két nap eltelik a /szaladgálásokkal, rokont /senkit sem értesítenék.

A temetésre - mint soha, /sehová - Péter nem érkezik pontosan. Apja borotvá- lására már nincs idő, csak a tőle örökölt, viseltes, földig érő fekete nadrágot segíti rá. A sírásók morognak a várakoztatásért, kell adni /nékik egy százast.- Pillanat, még a ravatalhoz... — tolakszanak be a kápolnába.

Csonttá dermedt arc, ágaskodó, hegyes orr, alig ismernek rá.- Isten veled, drága angyalom! - tör iki az öregből, és borostás arcán leszalad egy könnycsepp. Péter bőre borsózik, ilyent se hallott még az apjától, közelebb áll, hogy megfogja a vállát.

A sírnál egy barátja beszél, mondatfoszlányok jutnak az agyáig:

,,. . . kis öregasszonyok, önzetlen áldozathozók, mennyire nem ismertünk benneteket . . .

. . . tiszták, ártatlanok. . ., nem sejtitek, milyen nagy érdem ez . .

... az öröklót szolgálói, mert -anyának születtetek . ..

. . . legyőzhetetlonék, mint az emberiség . . .”

Haj/nalodik, az ajtók csikorogva csapódnak odalenn, egy nővér lép a szobába.

Péter nehezen, bódult fejjel áll föl. Sokára -szedi össze magát valamennyire, de a környezet olyan idegen. „Anyám!” - eszmél, s rohan az ágyhoz, homlokára szorítja a kezét.

Jéghideg.

Már halott.

19