Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Varga János: Találkozások (változatok egy témára)
A karzatból ablak is nyílik. Forgalmas, világvárosi utca. Émberáradat; villamosok, kerékpárok, autók tömkelegé, villogó necnreklámok. Bent teljes nyugalom. Csend - és meglapuló félhomály az oszlopok között. A lány leül az orgona-padra. Örömteli izgalommal, akár egy gyerek, kezdi próbálgatni a pedálokat, a különféle regisztereket. Később tudatosan kezdi átszínezni mozdulást: szeretné valahogy megszólaltatni az óriási hangszert, de nem találja az elektromos kapcsolót: az orgona nem ad hangot, bármennyire is szeretné. Megnyugszik, csüggedten lehajtja fejét a'billentyűzetre, s úgy marad ott egy ideig, mozdulatlanul. Ősz öregember érkezik: az orgonista. A kép nem lepi meg. (Talán máskor is előfordult már, hogy valaki feltévedt ide az utcáról, a karzatra, az orgonához.) Rokonszenves arcán - jellegzetesen öreges, mély, sugárzó szépség teszi vonzóvá vonásait - mosoly suhan át. Odalopakszik csendben a hangszerhez, s szinte a gyermeki csíny módján nyom meg egy kis kapcsolót valahol a „műszerfalon”. Halvány, kicsit disszonáns akkord hangzik fel. A lány fölriad. Meg is ijedt egy kicsit. Nézik egymást, barátságosan, egyszeribe támadt, őszinte szeretettel. A lány odábbhúzódik az ülésen. Az öreg letelepszik mellé, megszokott helyére, kezei sebesen végigszántanak a billentyűkön, regiszterm. Játszani kezd. A lány felállt; háttal a falnak dőlve hallgatja a zenét. Feje fölött az orgonasípok egységes, rendezett együttese. Föntebb a mennyezet és az oszlopok, a pillérek és az ivek magasságba-vesző vonalai. Elhomályosulnak a vonalak, összekeverednek, halomra dőlnek az ívek, a görbék. Majd felemelkednek és kitisztulnak ismét. A templom percről percre felmagaslik és összedől. Felmagaslik ... és összedől. . . * * * Vagy következetesek vagyunk, és keressük Öt, a Szeretőt, a Barátot, az Ismeretlent, akárkit a végsőkig - vállalva az egyedül-maradás veszélyét - vagy megalkuszunk. * * * Repül, suhan a lift fölfelé; a lány, zöld szemű, szőke, vasmarok pillantású, áll velem szemben, a vörös ibelsejű lift falának dőlve; áll szemben velem; most néhány pillanatig enyém ez az ismeretlen nő; tekintetem elmerül tekintetében; nézzük egymást; svéd lehet, vagy norvég, hűvös, mértéktartó szerelmű, de jó lenne fellobbantani!, milyen lenne akkor ez a szempár, ez a karcsú test?; elegáns, jó anyagból való ballonkabátot visel, derekán széles övvel; itt áll, a, vörös tapétái liftben, velem szemben, áll és néz engem; ugyan mit talál rajtam néznivalót?; én benne rengeteget.... Finom, hosszúkás arc; olyan, mint egy büszke, szépsége teljes tudatában levő, pompás, ritka madár, amellett szerény, nem csinál ügyet a szépségéből, viseli, egészen természetesen, és éppen ez benne a vonzó . . . All szemben velem, nézzük egymást; tekintete temető, kéneső, sugár; hosszú szem- pillás, mély szemek, kimeríthetetlen gazdagság van bennük; lénye ott viliódzik, tükröződik a szemében, nem tagadhat le semmit; ennek a szempárnak, ezeknek a retináknak minden idegvégződése kincset ér, letapogat engem a szemével, agyába ivódom; megyünk a tizenkettedik emeletre; megáll a lift. Nem lép, nem mozdul az ajtó felé. Én sem mozdulok. Nézzük egymást. A liftes- boy érzi, hogy felesleges. Annyira érzi, hogy jónak látja feltűnő sürgősen kivágni a liftajtót. Kattanások. Csattanás. Léptek koppannak, a nő léptei.
