Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Kósa Csaba: Felavatás
hogy ütöm, még ma délelőtt megkeresem Garba Garmann lányát, ,s megkérdem tőle: mit érez most, hogy harminc év után visszanyerte élete értelmét, drága, szent édes- atyját? És tudom, az a lány azt fogja érezni, amit mi mindnyájan, tízmillió magyar várunk tőle; borzong, elsápad, a vér meghűl az ereiben, s örömkönnyek hullanak kérges kezefejére. Garba Garmann? Vele kedves barátom, vele valóban nem szabad komolyan számolnunk, tegnap erről meggyőződtem. A vénember, ez az akaratos agg, ez a szikár, kiszáradt tölgy már prófétai dühvei az öklét rázza mindenre, ami szép az életben; az elveszett életnedvek helyében méreg és fullánk kering a testében, kénköves, tüzes szeme az átkok vérében forog... nem, nem fogjuk engedni, hogy a vénember elrontsa a Nagy Történetet! Ennék nem szabad megtörténnie, ezt tudjuk! Hiszen gondoljuk csak meg, tulajdonképpen itt, ebben a történetben Garba Garmannak nincs is olyan jelentős szerepe . .. Végtére is a lánya találta meg őt, a lánya rohant be hozzá délekszakadva, karját meleg ölelésre tárva, amikor abból a bizonyos újságból értesült édesatyja létezéséről. Egyazon városban éltek huszonöt esztendeje, anélkül, hogy egymásról 'tudtak volna! Érthető volt tehát a felindulása. Az ember azt hihetne, hogy Garba Garmannt, hogy őt is megindította a sors ilyetén furcsa kegyetlensége, de Garba Garmann . .. még nem említettem neked: tegnap este, amikor felriasztottam, nem a legbarálságosakban viselkedett. Eleinte úgy gondoltam, a szerepléstől húzódozik - a gondaoknő sokáig magyarázta neki, hogy a köz érdekében, az ország boldogulásáért kell fogadnia, s hogy őszinte lehet, nem kell tartania semmitől, azok az idők már elmúltak. Ő azonban hallani sem akart a lányáról, a lányáról, aki megtalálta! Hát érted ezt? Megvan ő a lánya nélkül is, hagyjuk .a fenébe, látni sem kívánja! A segítségét meg vigye ahová eddig vitte, ha huszonöt évig feléje sem szagolt, most a hírére se kíváncsi! A gondnoknő hiába győzködte a vénembert - de Imre bácsi, hiszen a lánya nem tudhatott magáról, a háború, a történelmi zivatar, hogyan látogathatta volna magát, ha azt hitte, hogy megölte egy háborús bomba, hogyan? de Garba Garmann csak rágta a szája szélét, villogtatta a szemét, fehér üstökét szénakazallá borzolta az indulat; hirtelen keményen, parancsolón közbeszólt, ökölbe szorított kezével a levegőbe csapott, ez a színjáték nem neki való, ő nem vállal 'Semmiféle szerepet, és neki se hazudjanak; tavaly meg tavalyelőtt, meg tíz esztendeje, amikor még kijárt a piacra, délelőttönként találkozott a lányával, nem is egyszer, még csak nem is köszönt a szégyentelen, rühellette megismerni. Persze, most, hogy hírét vette, hogy a város - élemedett kora mián - ünnepelni készül őt, most előbukkant, mert aranyszagot érez. Bár fékezte magát, mégis annyira felizgult, hogy remegni kezdett a teste, szemöldöke föl-le rángatózott, a gondnoknőnek a szobájába kellett támogatnia. A sötét udvaron a lángoló fehér haj, hát az valami félelmetes volt, igazi tűz volt, érezni lehetett mögötte az emberi kín máglyarakását. . . persze ez sem érdekel bennünket, . . Garba Garmann lelke, jó vicc, van nekünk arra időnk?- Szóval rendben, Ferikém? Megnyugtatta Gálicsot, s lerakta a kagylót. Sietve összepakolt, egyszerre úgy érezte, megfojtja & bársonyba burkolózott szoba csendes puhasága; a tükör torz, gúnyos fintora előtt a szétdúlt ágy, mint egy riadt állat búvóvacka - menekülni kell, menekülni! A reggeli portás nem sokat vesződött vele, közönyösen mormolta a köszönömöt. Ezt már nem tájékoztatták. Minden nagy vendég nagysága a fizetésig tart. Hétfő van, új hét kezdődik, új nagy emberek érkeznek. Az étteremben, ahol reggelizett, még szunnyadoztak a széles, vastag üvegablakok. Az egyik pincér lassan elhúzta róluk a függönyöket, s a vendégek elé tárult a tér. Minden másnak látszott, mint tegnap, az autók fürgébbek, az emberek vidáman lóbákák a karjukat, s a csupasz ágakon madarak ugráltak. Tavasz volt. 230
