Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Kósa Csaba: Felavatás
tükör széles, tömör rámával szegélyezett lapján, de valahogy összepréselődve, mintegy a szoba magva köré gyűjtve, élethűen, de mégis léptékarányosan kicsinyítve; csak az ő .arca kerekedett, tágult különösképp a tárgyak között, egyre csak nőtt, nőtt, s közeledett az ágyhoz, egészen széthúzódott, kitárult: nincs ismeretlenebb a saját arcunknál. Ezen az arcon, amely tizenöt évig az unott megszokás közönyével bámult rá a reggeli borotválkozó tükörből, az orr környékét behintő, foltokká olvadt szeplők amőba testűik alaktalanságával úszkálni kezdtek, a tarkán megfeszült bőr pórusai állott hússzagot leheltek; akár a hiénáé, gondolta - a (hiénák vigyorognák, kacagnak, mikor az elejtett vadat körültáncolják -, mint a gurgulázó, torokhangon röhögő hiéna; az áldozat halálát megelőzi a dögszag, már napokkal előbb ott kering, gyűrűzik a levegőben, s mozgósítja a vadakat. A dögevők már akkor tudják, hogy öl, amikor az oroszlán még nem is sejti.- Ez a te sztorid - hallotta Gálics hangját. - Ezt a sztorit várja az ország, erre vár tízmillió magyar! Tízmillió? Éppen tízmillió. Szép, kerek, utánozhatatlan. Garba Garmann, igen, ő egy a tízmillió közül. Garba Garmann olyan magyar, akinek egy behorpadt, portól elszíneződött földgömb minden ingó és ingatlana, na és a lánya, persze, a lánya, akit megtalált, vagyis aki megtalálta őt. Ez egy ilyen magyar. És a többi, a tízmillió, aki a híreket várja erről az egyről, erről a boldogságtól megkergült vénemberről? Nézzük csak hányféleképp lehetne is csoportosítani őket, csak mutatóba is, nagy vonalakban? Kezdhetnénk akár azokkal is, akiknek erkélyük van, s akiknek nincs - ne szólj közbe nem elhanyagolható különbség, de nem is a legrosszindulatúbb példa -, aztán folytathatnánk azokkal, akiket a borotvahab minősége választ el, mások motorcsónakkal ágyúznak ia Dunán és szarvasbőr kesztyűt viselnek, megint mások uzsorakamatra adják ki az ezreseiket; vannak aztán villatulajdonosok és öngyilkosjelöltek, okosok és okoskodók, sörivók, borivók, whisky-ivók, öltönyben járók és lóversenvesek - ezek mind magyarok. És tudod-e, hogy milyen magyar vagyok én, akinek kijelölöd, mit kell tennie, s akit felriasztasz az asszony mellől, usgyé, nézd meg azt a Garba Garmannt, kíváncsi rá az ország. A tízmillió - ha őt sajátmagát is számoljuk, hogy kíváncsi magára. Én, kedves barátom, olyan magyar vagyok, aki huszonhat négyzet- méteren él a feleségével meg a hároméves kislányával, de miközben sóskát erőltet bele, a te ötleteid kikerekítésén gyötrődik, és délután, a fürdőszobában, a lehajtott fedelű vécékagylón üldögélve, a dáha közé húzott mosógépen kerékítgeti neked a Nagy Történeteket. Ott valahol a középtájon, az első és tízmilliomodik között.- A lányával még nem találkoztam — mondta. - Ma délelőtt ákarom felhajtani. Arcát elfordította a tükörtől, feltápászkodott, s félrehúzta az ablak függönyét. A téren már megindult az élet, a nap ferdén bevágott a házak felett és megsimogatta a mellékutcák felé igyekvő emberek fejét. Tavasz van, na, tavaszodik, hiába. A tükör vigyorgott, bele tudott volna köpni magabiztos, öntelt pofájába. Aztán a cipőjére pillantott. Ha visszaérkezik, még a hét közepén kicserélteti. És a kis dögöt elhívja, kiviszi a szigetre. Vagy talán a Várba viszi fel, a Halászbástyához, onnan meg le a Kispostába, de hogy onnan hová, azt már nem tudja, valószínűleg sehová sem, ezért szépen hazakíséri s arra gondol, hogy egyszer csak mégis jó lenne, ha elvihetné valahová, ahonnan nem kellene továbbállni vele.- Ferikém, üsd a vasat, üssed, amíg forró! Bármikor a nyakunkon lehetnek és vége a sztorinak! Vége a nagy sztorinak, érted? Igaz is, jó, hogy figyelmeztetsz, régi hibám, soha nem ütöm elég jól a vasat. Valahogy megsajnálom a tüzes, átlátszó, égő rózsát, mintha egy felnyitott emberi hasba kellene beleugranom, visszahúzom a pörölyt, vagy csak éppen megkoccantom az acélt, s mire észbe kapnék már kihűlt, lilára merevedett. De most ütni fogom, megígérem, 2 29
