Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Kós Károly "országépítője"

megakasztja Erdélynek ezt a politikai és kulturális elszakadási folyamatát, amikor főleg német páncélos lovagokból álló királyi hadával, valamint a hozzá hű törzsek és a kabarok nemzetségi seregével véres hadjáratban ’elfoglalja és országához csatolja’ Erdélyt, a Gyulát pedig (édes nagyapját, illetőleg sógorát?) feleségével és gyermekeivel együtt elfogja és fogságban tartja. Erdély népére pedig ráparancsolja a nyugati kereszténységet. Erdélynek tervbe vett teljes függetlenségét ezáltal hosszú időre kitolja ugyan, de, a szájhagyomány rendesen hű bizonysága szerint is, elejétől fogva sajátos egyéniségét, másnemű gondolkodásmódját, különváló törekvéseit nem semmisíthette meg ...” Az erdélyi külön ellenállás, az állandó forradalom és trónkövetelés permanenciája gondolatával már Szekfü Gyula is erősen vitatkozott, a regény István-képében megmutatkozik az előbb idézett koncepció reformja és a közbeeső kutatások által szükségessé vált korrekciók is. Itt nem István az ellenfél, hanem az ő ellenlábasa a gyula, Kos az esztergomi király szemével látja az eseményeket.

A regény Kós-formálta Istvánja pedig az író szemével ügyeli a keleti országrész különleges szerepét és sajátos helyzetét. A Székesfehérvárról vagy Esztergomból is ro- konszenwel figyelt, Vazul esetében hallgatólagosan megtűrt, olykor titokban támogatott nómetellanes tendencia (nemzeti egység egykor és a regényben csak ezen az alapon jöhet és jött is létre) mellett a király Erdőelvéhez, Gyulafehérvárhoz és nagybátyjához való viszonya az eszmeileg és íróilag leginkább megoldott és emlékezetes, színesen árnyak mellékmotívuma a regénynek. A jellegzetes kulcsfigurák (Sarolt, Radla apát, Csanád) pontosan a jóviszony változása során hagyják el a királyt és éppen a Gyulához menekülnek, majd követik a rabságot elkerülő menekvésbe is. fiait a lengyelekhez.

Csanád marad: a tarnesi és marosmenti tartományok Ajtony utáni királyhű ura maga is felismeri a nyugatot fürkésző és hátát mindenképpen védeni akaró István szándékait. A vezérséget vállalva Csanád későhb a Konrádon aratott győzelem Kutu- zovja lesz.

István tehát minden akaratot és minden egységre törekvő tettet - így az erdőelvi furcsa háborút és még furcsább békét - a német hódítással való megmérkőzés sikerének vet alá, egységet csak ebben a távlatban tud teremteni. Közvetlen utódai éppen ebbéli ingadozásaik okán vesztik el a rájukmaradt egységet és hatalmat, majdhogy az országot is.

Ez az írói felfogás nem egyezik sem a legendák szent királyának glóriás mítoszával és ugyanígy szembeszáll a pillanatnyi kancsal és hazárd politikai törekvések által faragott koronás-kardos István németbarát kultuszával is. Kós húsból és vérből való hőst, korszerű koncepciót teremt, többet egy „emberiesített” királyportrénál, többet egy szabványos történeti regény szokványos értékeinél (miliő, atmoszféra, életszerűség, régiesség, nyelvi korfestós stb.). Balladás váza és ízes eseménysorai, megszólaló szereplői és kosztümös tablói mögött - a feltárt események logikus és valóságos sorát nem borítva - az író korszerű mondandója rejlik, amely még vitatkozásra ingerlő momentumaiban is messze felülmúlja a király korábbi és későbbi ábrázolásait.

Minden hagyomány annyit érhet, amennyi hasznosítható szelleméből az ősökre marad és hasznosan eleven erő a későbbi századokban: Kós Károly tisztán és becsülettel, ugyanakkor művészi fokon idézte az immár ezeréves emléket korszerű műve és ésszel-hős királya, a dolgáttevő ember és nehéz szívvel bajnok István ma is példaadó. Kár lenne engedni az egykor keresztényi vagy németbarát szándékokból eredő elhallgatásnak: a regénynek helye van irodalmunk emlékezetes történelmi alkotásai között. Az általa felmutatott eleven Istvánnak a tudatunkban.

BODRI FERENC