Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - SZEMLE - Székely Ákos: Pilinszky János: Szálkák

ban, egyedi versekre korlátozva: „Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, / gyermekien áttetsző tagjaiddal / a tiagyranőtt kendőben és kabátban, / mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.” (Novemberi eliz'mm, 1958), tisztán megfogalmazva a Rekviem című fiknoovellá ban - hogy aztán később átütő erővel felszínre kerülve egy egész kötetet inspiráljon.

Valahol a mélyponton tehát Pilinszky hideg, értelmetlen, elidegenedett verwilá- gából (saját ellentétébe csapva át) kibontakozott a másik ember felé való fordulás, a megértés, az elfogadás, a vállalás, a szeretet ^keresztény ihletésű” költészete.

Kérdések kérdése című,, egyik legutóbbi írásában írja a költő - újra csak Dosztojevszkij kapcsán - önmagáról: „Ivánnal szemben áll a másik értékrend: Karamazov Aljosáé. A problémát ő is hasonló élességgel látja, mégis reakciója nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig való alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé. Hogy miért? Mivel szíve mélyén ő is megtapasztalta ugyan, hogy a világ merő éis puszta logika, tények láncsora, de ezzel szemben és e fölött „érthetetlenül” szeretet és szépség is - méghozzá mindenek fölött!”

Ez a mindenek fölötti szépség jelenik meg a Szálkák lapjain, továbbra is megőrizve, magában foglalva a puszta tények kietlen világát. Szintézisről beszélhetünk inkább mintsem fordulatról, egy olyan szintézisről, amely csak a mélypont, „a pokol hetedik körének” megismerésével jöhetett létre - s éppen ez adja emberi hitelét, megrázó erejét, tragikus szépségét, egyetemes érvényét.

„Itthon vagyok.

Engedd, hogy lepihenjek és meggörbülve elaludjak végre, hiszen itt is jelen vagy.”

(A pokol hetedik köre)

A kötet nyitóversében a költő maga figyelmeztet) arra, hogy nem is annyira valami „más” kezdődött költészetében, mint inkább egy út következetes végigviteléről van

szó:

Amiként kezdtem, végig az maradiam.

Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.

Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul ül pohár bora előtt.”

(Amiként kezdtem)

Mégis, összegező, önmagával számotvető (egyáltalán: újra magától valló) jellegével személyesebb, oldottabb az utóbbi évek verseinél. A fegyenc, aki „szótlanul ül pohár bora előtt” a maga komorságában is mintha inkább tűnődő arcot öltene. Az Apokrif visszatérő fegyence annakidején a pusztulással nézett farkasszemet kifosztva, nincstelenül :

,,így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.”

Az Amiként kezdtem, úgy tűnik, már magában foglal valamit a megérkezésből. A fegyenc előtt ott a pohár bor, a háttérben a falu, mindkettő birtokos személyraggal - az övé. Ugyanakkor fegyenc marad most már mindhalálig, levetkőzhetetlenül - a kép súlyából, mozdíthatatlanságából ez is kiderül.

172