Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Paolo Santarcangeli: Kikötői lamentáció (vers, ford.: Weöres Sándor)

Maradni keserves, indulni keserves, nehéz szívvel derülni, akarni amit gyűlölök, hagyni amit szeretek, keresni, sosem találni,

mindig a mólón maradni, az elindulókat látni, cselekedni s mindig hibázni, tudni, hogy nem lesz soha boldogság és életnek telje, mindig mellőzve égni, mindig csak a mólón állni, keserű, keserű, keserű.

Gyászos idő ez és miénk s az állapot kioltja hevét a szívnek. Ismeretlenül, palotáik mélyén halnak el az utolsó imperátorok s a sas nem rajzolja szűkülő köreit többé homályos viharfelhők között.

Ám még emelnek ünnepélyes tetőket a hegyek ormai,

és még ragyog a napban a víz sima tája.

Bús szív, szállj le a vízre s próbálj feledni: soha szebb szökés. Szelíd suhanása haboknak áld lombok közti delet s a dombok zöldje hajolva susog áltatón mint a besugás.

Tán árulón, a szép nap lemondani csábít s mily édes a szőlő-illat a rozsdás rácsokon túl.

Ha szőlő illata csak s nem keserű babéré, mit számít? Árulás a végzeted, ember.

Rejtett ér dalol árnyas völgyben:

„Ernyedj. Hagyd magad eszmék álmára.

Nyugton aludj el

kényelmes hullámán a közönynek.

Ne hagyd a hosszas zűrzavart:

Ne szolgáld végzeted, magasságos szív.”

Lugano