Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Balázs Sándor: A főúr (elbeszélés)
- No hallja! - mondta Hávelné - egy zsidótól? Mért ne? Azoktól mindent el kell venni.- Én a nagyságos asszony helyében nem hordanám - mondta csendesen Guszti. Hávelné odahajolt Herczka kisasszony füléhez:- Zsidóbarát... Mondj fel .neki. Magában pedig azt gondolta, hogy -mihelyt beszél a férjével, majd figyelmébe ajánlja, hogy vigye el Gusztit egy kis kihallgatásra. Hátha ez is zsidó. De erre már nem került sor. Hávetl nyilas testvér nem jött el az Alma-utcába, n-etm találkozott többé perzsabundás feleségével, mert ekkor -már kiszökött Ausztriába, és bár a Várban szol gált mint összekötő, nem lehetett tanúja annak a felemelő jelenetnek, mikor a németek a kanálisba ereszkedtek, hogy azon át keressenek menekülést. Eljött február 13, az óvóhely kiürült. A sokáig összezárt emberek sírvamevetve borul tak egymás nyakába és mindent megbocsátottak egymásnak. Hávelné. hazament Soroksárra, egy nagy papírcsomaggal a kezében. Móroczné barátja végleg kibújt a paplan alól és fel-alá rohangált a Dunaparton, míg egy csónakra fel, tudott .kapaszkodni,, ami átvitte Pestre és ő megnézhette festéküzletét a Nefelejts-utcában. Herczika kisasszony is visszatért, a negyedik emeletre. A ház nagyjából megúszta az ostromot, nem, kapott bombát, de persze az összes ablakok betörtek és a puskagolyók ikicif-rázták a ház falát, de egészben véve épen maradt és Herczka kisasszonynak csak azon kellett tömi a fejét, hogy kitől kérjen kártérítést. Háború ide, háború oda, ő nem károsodhat. Guszti első útja a Farkasréti temetőbe vezetett, megnézni szülei sírját. Gyalog ment, az 59-es még nem járt, de így volt jó, gyalog, a friss téli szélben, de amiben már benne volt a tavasz ígérete. Guszti ment és énekek. A lépéseik ritmusára énekelte kedvenc nótáját, a Tejben fürdik az én rózsám-ot. Nem énekelt hangosan, inkább csak dúdolt, de azért hallani lehetett, mert a szembejövő szovjet katonák nevették-, megveregették a vállát, egy fiatal rózsaszínképű, akinek gitár volt a vállán (így hívták a géppisztolyt) jéghideg kezével meg is simogatta az -arcát. Guszti erre lehúzta bólék bőrkesztyűjét és a fiú kezére húzta. Az csak -nézett, nevetett és nem értette, de Guszti ekkor már továbbment, két kezét zsebrevágva énekelt tovább, ott ahol abbahagyta: fehérebb is az orcája a hónál, pkosabb is a fakadó hajnalnál ... A temetőben nagy csend volt, -senkivel sem találkozott, mert, mint utólag megtudta, elterjedt a híre, hogy a temető tele van aknával. De Gusztinak nem történt semmi baja, a szülők sírja is rendben volt, a keresztek ugyan egy -kissé meg voltak dőlve, de lehet, hogy ez már az ostrom előtt is így volt, Guszti már régen nem járt,a temetőben, a Fiume nem engedte. Vajon mi van a Fiumével? Mihelyt lehet és nem kell dulakodni helyért a csónak ban, átmegy -megnézni. És mi van a törzsasztallal? Geréb professzor úrral, akiről tudta, hogy zsidó és még kefcten-hárman, de főleg Lovász úrral, aki mérnök volt különben, de 19-ben hadifogoly és akkor megtanult oroszul és Sztálingrádra megivott egy üveg bort. így töprengett hazafelé menet, amikor egy félig ledőlt földszintes ház falán egy, a szélben ide-oda himbálódzó utoajalző táblára lett figyelmes. Csak egy -szög -tartotta és időbe került, -míg a -szél úgy forgatta, hogy el tudta olvasni: Süveg-utca. Hát persze. Süveg-utca! Ismerős volt neki az egész környék, járt ő itt gyerekkora óta elégszer, de most ebben a pusztulásban, kidöntött fák, felgörbült sin-ek, lebombázott házak között alig ismerte ki magát. Hogy az utca -merre volt, azt csak sejteni lehetett egy megmaradt járdaszegélyről vagy egy kitárt kerti kapuról. Guszti megindult lefelé a Süveg-utcán, a tankok és ágyük felszántott göröngyei között. Ha már itt van - gondolta - megnézi Molnár tanár nrat, ,a törzsasztal' egyik 108
