Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Jobbágy Károly: Feltámadás (vers)
JOBBÁGY KÁROLY Fogságba esés ig4j. március ji-én Pornóapátin a „Bár ne volna” major mellett, Szombathely közelében. Nagyszombat volt és délután. Ilyentájt a langyosszelű, újjászületett tavaszban máskor ősz öregek hordták énekkel, körbe a feszületet és Jézus szobrát, ahogy tenyerével előrenéző karját ég-fele, a nap felé tartotta, tárta széffel, hogy békét s áldást hintsen szét vele. Most akna robbant, gépfegyver sikolt ott. A derűs égre fel - hátunk mögött - német hegyek rafzoltak szürke foltot, előttünk pedig minden összedőlt. Fussunk tovább, mint hajáról a patkány? Rádöbbentem: „Itt élni, halni kell!” és úgy éreztem, ez az ébredő föld virágos karral magához ölel. Az égő házak, égő Magyarország halomra hullott falai alatt ott kiáltott a káromló komorság, hogy vége! Vége! Semmi nem maradt! Hogy mindenünk itt fekszik meggyalázva s döglött lovakkal együtt rothadunk, ha most, ebben a testdobáló lázban úffászületve meg nem változunk. A régi ország meghalt. Ifjúságom foghatta még vergődő pulzusát. Az újat védőn már szivembe zárom, hogy el ne érje pusztító husáng . . . — o — Nagyszombat volt. Az emberek a fűben hason heverve lesték, hogy mi lesz? A fák közt elszállt egy golyó süvítve, mint esti dongó, ha prédára les. 99 Feltámadás
