Életünk, 1973 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Jobbágy Károly: Feltámadás (vers)

Én akkor láttam: Itt nincs más segítség, felálltam, hogy jelt adjak. Két karom az égre tártam teljes megadásként s megindultam át, árkon-bokrokon.

Mellettem kúszott a tolmács ijedten, lengetve néha egy új, hófehér kapcát. Az, mint kis félénk lepke lebbent, tán meg se látták, mert semmit sem ért,

hisz’ ahogyan a fák közül kiléptem, lőtt egy legény (láttam géppisztolyát). Hiába tüzelt, mert előttem éppen a kitárt karú jószerencse járt.

Palástja védett. Apró mozdulattal terelte tőlem a gyilkos golyót.

Ö ment előttem vigyázva a gazban, hogy kikutassa, nincs-e akna ott.

A mezőn már vagy húsz harcos tanyázott. Észrevett néhány, felém sietett.

Egy kis tatár - szinte gyereknek látszott - mint megkerült rokonra nevetett.

Megöleltem, hiszen a rokonság arcunkon ott ült. Egy kicsit öcsém, ifjú öcsém volt. Figyeltem az arcát.

A két szemében ott ragyogtam én.

Hosszú bajúszom villogott remegve, ö felvidultan kérdezte: Tatár?

Egyszerre lángba csapott ál a kedvem, hogy kettőnk nyelve olyan messze jár,

hogy nem érti meg, bárhogy magyarázom, rokonságunknak drága igazát.

Ö csak azt látta, hogy a fejem rázom és fegyver után kutatott tovább.

Ilona képét nézegette hosszan, kezembe nyomta s gyorsan elfutott.

Előbb kis, görbe lábát, törzsét, aztán a fejét nyelte el az ág, bozót.

A gyermek, aki anyját megtalálta, érzi talán azt, amit akkor én.

„Kelet” jött értem, hogy karjába zárva megpihenhessek anyai ölén.