Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - SZEMLE - Mátyás István: Végh Antal: Egyedül a kastélyban
len, meggondolatlan házasságba menekül. Simon Elekben nemcsak a férjet keresi, hanem a segítőtársat is jószándékú küzdelméhez. Nem rajta múlik, hogy csalódik. Elek is a puszta szülöttje, törvényeinek a neveltje. A klub azonban a házasság után sem oszlik fel, sőt, egyre jobban működik. A fiatalok lelkes kis közössége megszállottan akarja már az újat, a szebb életet. Nem könnyű Ilona helyzete a pusztán, nehéz harcot vállalt. Van úgy, hogy ő is megkérdezi magától: ,,Meddig, ?nilyen messze kell még kerülnöm az álmaimtól?” A tudati sötétség, a rosszindulat, a megkövesedett előítéletek nagyon nehéz ellenfelek. Ilona végül is kényszerűen elhagyja a pusztát, fel kell adnia a becsülettel folytatott küzdelmet. Távozása azonban nem egyenlő a teljes kudarccal, mert a fiatalok további harcra kész csoportját, s az általa nevelt iskolásokat hagyja maga után. Azokat, akik és akiknek a gyerekeik már másképp, emberibben akarnak - és fognak is! - élni. Szándékosan mutattam be kicsit részletesebben a regényt, mint az talán egy kritika feladata lenne, mert így egyből kitűnik, hogy témája szorosan kapcsolódik mai életünk néhány aktuális kérdéséhez. Végh Antal korábbi írásait is a mai valósághoz kötődés, a társadalmunk új erkölcsi arculatának kialakítása közben felvetődő kérdések vizsgálata jellemezte. Elmondható ez a Korai szivárvány és a Nyugtalan homok című köteteinek novelláiról, vagy a Kékszemü élet című regényéről is. Az Egyedül a kastélyban témája ugyancsak társadalmi aktualitásé. Hány és hány formában kerül naponként szóba - helyi és országos szinten egyaránt - a puszták, a tanyák, illetve az ott lakók élete, sorsa?! Emlékszünk a felhívásokra: televíziót, könyveket, villanyt minden tanyai iskolába! Friss, ma is érvényes feladat több helyen ezek közül például a villany bevezetése. De a fénynek nemcsak a házakban kell kigyúlnia, hanem az emberek fejében is! Az említett akciók arra utalnak, hogy a tanyai, pusztai iskolákra - s így e településekre is - még sokáig szükségünk lesz. A tanyai, pusztai életformával pedig együtt jár néhány gond és feladat. Egészségesen kell élni, törődni magunkkal és egymással, érdeklődni a világ dolgai iránt, s megteremteni azokat a körülményeket, amelyek között a pusztai élet is nemcsak hogy elviselhető, de termékeny, alkotó. Ide kell eljutni minden puszta, tanya lakóinak, ehhez azonban segítségre van szükségük. Segíteniük kell mindazoknak - személyeknek és hivatalos szerveknek - akiknek erre lehetőségük van, akik kedvezőbb körülményeik közepette már felismerték a változtatás szükségességét, s főleg akik meg is tudják mutatni annak módját. Végh Antal hőse, Ilona, ilyen ember. Nemcsak beszél, hanem cselekszik is. Utat és példát mutat. Az álmain kívül reális ötletei is vannak. A kérdések felvetése, megfogalmazása éppen olyan forradalmi tettnek számít, mint a tanítónő tevékenysége Répáspusztán. Ezért keli' egyértelműen dicsérni Végh Antal témaválasztását. Mi lesz a kényszerűen, vagy hivatástudatból ma is pusztán, tanyán élő emberekkel ? Mi vár rájuk, ha elköltöznek onnan, például a városba mennek? Mi lesz az érettségizett, de szakmával nem rendelkező pusztai lányokkal? Van aki férjhez sem tud menni szűlkebb pátriájában, mert a fiúk más vidéken vállaltak munkát. Ki mutatja meg a pusztaiaknak a nekik is jogos, emberhez méltóbb életet? Ki segít eloszlatni a csaknem járhatatlan utak végén megbúvó kis tanyákon az emberek többségének gondolkodásában kényszerűen még. meglevő homályt? Nagyon is élő, mai, meg nem kerülhető kérdések ezek. Persze nem minden puszta olyan, mint Répás. Talán a többségük már nem olyan. De akad még hozzá hasonló. És ha nagyon belegondolunk abba, amiről Végh Antal írt, - történetesen a gondolkodásbeli, tudati elmaradottságra céloz hát csak a tanyákon, a pusztákon találkozhatunk már ennek nyomaival?! Ilona a regény egyik fejezetében így gondolkodik: „Milyen világ ez a Répás! Itt az a jelszó, hogy ne legyen senkinek setnjni köze a másikhoz. Aztán mégis van ... de csak pletykák, a káröröm, az egymás háta mögöiti össze- röhögés . . . amihez csakugyan közük kéne legyen - egymás dolgaiban annak hátat fordítanak.” Ki ne tudna városon is — akár a fővárosban is - legalább egy olyan kisebb vagy nagyobb közösséget említeni, amelyikre körülbelül ugyanez jellemző?! Ha nincs is sok ilyen, azért még akad. S amíg egy is lesz, addig szót kell emelni ellene! Jó szerkesztőkészséggel, imponáló témaismerettel írta meg a könyvét Végh Antal. Nyers- őszinteséggel beszél. Néhány helyen azonban a regénye vázlatosnak tűnik. Éppen azért,, mert regényről van szó, szükséges lett volna a részletesebb - nem részletező! - kidolgozás. Fellelhetők benne riportos részek is. Ez természetesen nemhogy bűn, de erény lehet adott esetben. A jó riport egyenértékű műfaj bármelyik másikkal. Persze csak akkor, ha kellő mélységbe ás, s nemcsak a felszínen mozog. Végh Antalnál ez a veszély nem áll fenn. Nála a tiszta műfajok megőrzéséért kell szót emelni. Részeiben se keverje például a regényt és a riportot. A másik: Honának a fiatalokhoz szóló mondataiban, a klubtagoknak a szüleik kérdéseire adott válaszaiban néhány helyen a brosúraszövegek rossz ízei érződnek. Nyomokban csak, de ennek a könyvnek így sincs rá szüksége. Bebizonyította Végh Antal a Nyugtalan homokban is, s más helyeken ebben a könyvében is, hogy a brosúraízű problémákat irodalommá tudja oldani, ha akarja. Ne engedjen hát a könnyebb megoldásnak. írjen riportot, 92
