Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZEMLE - Bertók László: Galambosi László: A láng örömei
Nem szól a [természetről, arról a környezetről, melyben ezek az embereik, és húsz éven át ő maga is élt. Ha 'vallomását kiegészítjük vele, kinyílik versei világa. Előttünk áll a költő, aki ha évszázaddkkal korábban születik, sámán, igric, regős lett volna, mert születésétől kezdve tegező viszonyban, bizalmas kapcsolatban ól állatokkal, növényeikkel, amelyek azt is elárulták neki, amit más halandó csak tőle tudhat meg. Ezt ma már nem verseinek témái bizonyítják, hanem a természet világából kölcsönzött gazdag képrendszere, versépítésének módja, költői „alapállása”, magatartása. „Sámánköntös el ne hagyj!” - fohászkodik egyik versében, megérezve az ellentmondást, a rációt az érzelmek fölé emelő kot és a saját szerepe között. Mert Galambos! mégiscsak a huszadik század embere, gépek, „finomult kínok”, bonyolult emberi viszonylatok között él. Az a világ, amely „a költészettel eljegyezte”, amely a rosszat ráolvasással legyőzhetőnék hitte, az a világ nincs sehol. De van egy végesincs mindenség: az egyes ember, aki sejtjeiben, idegrendszerében megőrizte őseit, s nemegyszer ma is úgy áll a világban, mint valaha: tehetetlenül, szépben, esendő növényekben, hű állatokban, és a szó valamikori hatalmában reménykedve. Ennek az embernek az örömei, bánatai, félelmei, győzelmei szólalnak meg Galamibosi László verseiben. A bővülés, az ördögűzés, a szép, 'az ő érdekében történik, áki mindeniakelott a költő maga, de egyúttal mindenki más is, >aki nem képes versbe fogalmazni érzelmeit, gondolatait, noha átélte, amit a költő. Élet-halál, szerelem, család, táj, történelem, közérzet - költészetét a téma felől is meg lehet közelíteni, meg lehet határozni, de sohasem az a döntő, amit mond, hanem ahogyan mondja. Témái örök témák, formája, költői eszközei ,az újak, egyéniek. Mintha a méltatlanul elpusztított-elfelejtett növény- és állatvilág új honfoglalásának lennénk tanúi, úgy vonulnak, intézkednek csízek, sirályok, szitakötőik, füvek, margaréták, mohák, mindegyik önmagát is és valami mást is jelentve Galambos1! verseiben. Bárhol ütjülk fel a kötetet, az önvizsgálat, a vallomás, a jó és a rossz megjelenítése mindig növények és állatok nevével, cselekedeteivel, a hozzájuk kapcsolódó tudattartalommal történik. Egyetlen versben, amely különben a kötet egyik legszebb verse (Pengék közt), a következő növény- és állatnevek tündökölnek: hal, tehén, lomb, szirom, gyökér, kalász, pipacs, növénykard, virág, tulipán, rózsa, cinke, hattyú, gyík, darázs, rózsa. Hogy miképpen épülnek be a versbe, arra példaként álljon itt másik versének, a Gyűrű-adu néhány sora: Gyengülnek már a felhők sötétjében lépkedő aranyszarvú ökrök, koronázott homlokú bivalyok. Lassan vontatják a szerelem szétesni készülő szekerét. A napraforgóból csinált lőcsök megbámulnák, a kikericsből font oldalak kiszáradnak, a krizantémból fűzött saroglyák lehullanak. Arró van szó, amit a vers így árul el később: „Halálfélelmem kígyógyűrűjét senkisem feszítheti szét”. így is mondhatná: „Félek a haláltól!”. De ez az egyetlen érzés éppen attól lesz verssé, hogy körbejárja másfél oldalon keresztül, 'hogy az egész élővilág kíséri a megmásíthatatlan felé. Galambosi fölsorol, vízszintesen fűzi egymás mellé a képeket, körbejár egy érzést, egy gondolatot. Egy helyben topog, mondhatnánk, pedig csak azt cselekszi, amit minden ráolvasó, minden ördögűző, minden gyerek, akinek még egyenrangú társa a növény és állat, porszem és világmindenség. Aki még hiszi, hogy az egész élővilág 566
