Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZEMLE - Bödőcs Pál: Modern magyar ballada. Nagy László: Ég és föld
szemle Modern magyar ballada NAGY LÁSZLÓ; ÉG ÉS FÖLD Mindazok a lelkiséget meghatározó szálak, amelyek a fiatal Nagy László Deres majális (1957) című kötetében változatos színekkel mutatták a költő énjét, most több mint tíz év múltával, az idő s a körülmények akaratára nagyban módosultak. A kezdeti drámai látás mozgatója a virtus volt, melyet a világ dolgai egyre többször hívtak ki, bár egyezkedni is próbált velük: sikertelenül. A „virágos veszedelemtől” mind nagyobb körben érte a támadás, lassan bekerítve ifjúkora valóságát; a költő mintha fagykéreggel akarná megállítani a bomlást, hóval álcázza lelkét, emlékeiből szivárványkoszorút tűz föléje. Az ebből forduló kép tengelye a Himnusz minden időben című kötet 1965-ből. A most megjelent lírai oratórium (Ég és föld, 1971) végérvényesen differenciálja a költő régebbi látásmódját: szinte halálig véglegesíti jelen állapotát. Az elkülönülés mértékét már a cím is jelzi: Ég és föld! Az ember erőszakos hódító fölényét, mely nyugvópontot nem talál sehol, a technika emelte trónra az égen száguldó repülők képében. A költő a civilizációt a kultúrával összetévesztő ún. objektív racionalizmust embertelennek ítéli, kitagadja magából, nem mint az ész alkotását, hanem mint a lélek szivárványszín-reagálásiait végképp elszürkítő, a társadalmi létet különös primitívségre kárhoztató hatalmat; hódításában az emberiség pusztulásának vízióját látja. Mert nem úgy gyökerezett, ahogyan belső világát védő elképzeléseiben látta; mint kártékony szellemet kergeti el az útjából. Távlata mindössze földjéből kihajtó emlékeinek remény-árny-mozgása lett, újfajta vigasztalan tudást teremve, pedig az emberi élet, a föld és a természet minden képe összeszikrázik, egybeforr az emlékezés és a reménység áramában; ebben az egységben a lélek és az értelem minden ereje, szépsége megtalálható. Tragikus ez a felismerés és szétválás. Tragikus egyrészt, mert úgy szakadnak el egymástól, mint apa és fiai. Tragikus, mert a vén földműves apa előtt az emberi létezés és a világ titkainak csomói akkor oldódnak fel, amikor már régi életformája eltűnőben van körülötte; a fiúk kínálta újat embersége gyalázásáoak látja; pedig abban reménykedett, hogy megtalálja a földi lét vallatása és minden testi-lelki megpróbáltatásainak vállalása során azok új ól-etformájánák igazolását, saját életének emberibb folytatásaként. Igazsága erejével, szinte ostorként forgatja szavait, elveri a gépagyú hűtleneket. Azok tovaszáguldanak az űrben, éktelen robajjal hirdetve hatalmukat; az öreg paraszt pedig, a föld és a világ értelmének látója, igazságának kérlelhetetlen harcosa, a tragédia változtathatatlan pontjáig jutva, már csak testével, biológiai, kémiai elemeivel erősítheti igazságát; elmúlásával végképp eggyé válik az örök földdel. Balladai tragikum ez, nem -hősi erények szószólója, hanem a fenyegetett -tiszta emberi lót vészjelzője. A költő az -apa i-gazságá-t és sorsát vállalja, de -ez nem egy pusztuló életformára vonatkozik, ebből nem jutna elegendő vaiósághitel a .tragédiának. Az apa vesztes és a fiúk győztes életformáját a -természet és az emberi lét mérlegére teszi; a szépség és az igazság, a munka és a küzdelem nemessége, -a szerelem és -a hűség, a tapasztalás érett 555
