Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Koncz István: A Szentlélek és az agitátor

Miért is nem fogtad föl mindjárt, miért nem láttál át rajta azonnal! Talán az értelmed odázta el, húzta-halasztotta ösztönös védekezésül a tudomásulvehetetlen tudomásulvételét, bármi áron, a megaláztatás árán is. A pap, most láttad csak, titkolhatat- lanul élvezte a helyzetet, lassította a percet, mikor te rohantál volna, a győzelem minden édes cseppjót külön akarta felinni.- Én, barátom, el akartam menni szegény Vidosa nénihez. Krisztus urunk parancsa, a jó pásztor parancsa: mindig az eltévelyedett századik bárány után kell mennünk . . . Én üzentem néki, én megkérdeztettem a sdkrastyés áltál, akarja-e, hogy elvigyem néki a kegyelmet. - Hosszas hatásszünetet tartott, lehorgasztotta fejét, de örömét, diadalét nem tudta leplezni: - Nos, nem akarta.- Tudom. Mindegy ez most - vágtál közbe türelmetlenül - tudom, de azért nagyon kérem, érti? Könyörgök mindent félretéve: tessék eljönni hozzá! Most itt vagyok ón is, és ...- Ó - húzta el a száját metsző gunyorossá - ó, értem: megjött a feloldozás!- Tisztelendő úr, nem érdekel, bármi legyen is a véleménye rólam, alázzon meg kedve szerint, de értse meg, az [anyámról van szó! Jó, öntsünk tiszta vizet a pohárba: én kommunista vagyok..., kimondom: nem hiszek az istenben ... De az anyám! Én ismerem az anyámat, ő lelke mélyéig vallásos. Neki most, ebben a nehéz órában vigasz kell. Szerintem hamis vigasz, de neki: vigasz. Elég a puszta félelem a haláltól anélkül is, nem hallhat meg ilyen gyötrelmek között. Ez végtére is emberi kötelességünk. Az emberség, a humanizmus ... A szeretet! Maguk mindig arról beszélnek; hát hol van?!- Szeretet? Késő! A szeretet ideje immáron elmúlt..1.

Elöntött a vak düh, legszívesebben nekirontottál volna, ha nem félsz, hogy még inkább elrontod a kedvét. Hát micsoda férgek ezek! Micsoda vaoák, kicsinyes presztízsharcok lovagjai! Már csák a zászló képzelt glóriáját védik, már csak a győzelem a fontos, minden pici győzelem a megállíthatatlan visszavonulásban; az ember nem fontos, a szeretet nem fontos, az isten isem fontos talán. Micsoda fajta ez: nem ismer „megalkuvást'’, inarja-pocskondiázza emberségesebb, a körülményekhez igazodóbb társait is, „bókepapok” - sziszegi és békétlenséget hirdet; úgy vonul el s úgy ad át minden tenyérnyi területet a lélek birodalmából, hogy az Apokalipszis tüzével perzseli fel és sugármérgeivel fertőzi meg nemzedékekre.- Tisztelendő úr, nagyon kérem, az édesanyám ... - dadogtad.

Rajtad tapodott:- Édesanya: kevély szó! Mert írva vagyon iaz írásban; jiaj az anyának, ki úgy szereti fiát, hogy ... - Megakadt, egy pillanatra zavarba jött, nyilván eszébe jutott, hogy semmi megfelelő átkot nem tartalmaz a Biblia az anyákra. Hamisítani próbált: - Bizony mondom, jobb lett volna nékik, ha...- Ne merészelje! - rivalltál rá, s farkasszemet néztetek. - Megtiltom, ne merje gya- lázni az anyámat...

A sofőr dudált, Guszti már nagyon kényelmetlennek létezhette a helyzetet. A pap gúnyosan elmosolyodott, most bökte ki, amit mindjárt az elején is megmondhatott volna, csak játszani akart veled, s ezt a döfést szánta utoljára:- Ne heveskedjen, térjen észhez, ember: elkésett. A maga anyja már nem él. - Talán megérezte azért szavainak otromba durvaságát, hamarjában kenetesre igazította vissza a hangsúlyt: - Már a szigorú bíró ítélkezik felette.

... Jaj, mama! Kétszer szakad el minden emberben a köldökzsinór, s ez a második, ez a végleges az igazán fájdalmas. Az a döfés megállított benned valamit, az időt talán, kioltotta az imént még oly élő, háborgó haragot is, már nem törődtél semmivel, jelentéktelenné zsugorodott a pap a kicsinyes bosszújával és Guszti az aggályos fcjcsó- válásával. Egyetlen tagolatlan 'időtartammá álltak össze azok az órák, napok, nem érJ02