Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Koncz István: A Szentlélek és az agitátor
Nem szeretsz arra az estére gondolni; ha eszedbe jut, szégyelled. Nem szeretnéd, ha Tomi valaha megtudná; Irénnel sem beszéltél róla soha. Kudarc volt, szégyenteljes megaláztatás: az az erős disznó nyomoruk disznót csinált belőled, az asztal alá ivott, röhögött imbolygó elszántságodon, megokádtatott és győzött, győzött. Biztosan elmesélte másoknak, milyen szánalmas figura voltál. Hát ennyi az igazság? Testsúly kérdése, az elfogyasztott szesz bírásának kérdése? Az, hogy te ott, a legködösebb részegség pocsolyájában sem .adtad meg magad, az nem számít? Csak a sváda számít, a fölény látszata, s nem az elcsigázva és legyűrvedemezteienítve is biztos biztonság?! Ilyen szánalmas figuráik lehették, látod, valaha, kétezer 'éve az őskeresztények, a Szent Pálok, a vértanúk, a nyomorultak - a pogány rómaiakkal, görögökkel szemben. Jupiter cinikus, már nem hívő híveivel, a csiszolt, antik szépség előkelőivel, a Petroniu- sokkal és Senecákkal szemben. Akiknek igazuk van, bukdácsolnak; a hamis szépség dicsfénye az eltűnőket övezi. Emlékszel, hogy ellened fordult a szél, valami hűvös szél azon a főiskolai önképző- köri esten is? Z., a híres író volt a vendégeték: a sokat vitatott mester, eléggé nonkonformista ahhoz, hogy a 'szemellenzősöket és a ikajánkodókat egyaránt irritálja, de azért eléggé konformista ahhoz, hogy létezni, élni - de még milyen jól élni! - tudjon. Egy évfolyamtársad olvasta fel tanulmányát Z. világnézetéről. Kimutatta Z. műveiben a különféle idealista-irracionalista hatások nyomait, ugyanakkor bebizonyította, hogy Z. „a materialista dialektikának egyfajta magasabhrendű szintézisét teremti meg, vívja ki önmagában.” Mindez nagyon szép volt és .nagyon bonyolult; Z. hallgatott és bólogatott komolyan és mosolyogva nemcsak .az előadás, hanem az azt követő kérdések és hozzászólások alatt is. De ez a mosoly valamiképpen bántó volt, mintha a „gyerekeknek” szólt volna. Nem válaszolt azonnal a kérdésekre, csak mosolygott s bólintott, ezzel fejezvén ki: aha, értem, miről van szó, értem tévedéseiteket, tudálékos ifjonti ostobaságaitokat. A te kérdésed egyszeriben fölbolydította a termet:- Én osak azt szeretném megkérdezni Z. elvtárstól, hogy végül is ... - fordultál felé elszántan - vallásosnak tetszik-e lenni... illetve... tetszik-e hinni az istenben? Végül is ... Felmorajlott körülötted a hallgatóság, bosszús és megvető arcok fordultak feléd, s hirtelenében igen elgyávultál, megérezted, hogy otromba kérdéseddel igen szánalmas alak vagy ia 'szellemi finomságoknak, <a csiszolt gondolatóknak és megvillantott, bonyolult összefüggéseknek e palotájában. „Ki ez a hülye?” - „Hát ez még itt tart?” - hallottad innen-onnan, el-elkapva egy-egy félmondatot, míg szobatársad, Kovács Feri bele nem kapaszkodott a kabátod ujjába és 'le nem ráncigált maga mellé: - Ülj le, Béla. Égett az 'arcod. Szeretted volna e morajlásból, ebből a közhangulatból legalább azt megállapítani, hogy miért, milyen szempontból, milyen oldalról vannak ellened; hol és miért maradtál el, mikor és milyen Irányban előztek meg; hogyan vannak tói rajtad és az ilyen elemi, nem-isnkérdés kérdéseken: talán nem is vitás számukra, hogy Z. materialista, .aminthogy ők is azok; vagy pedig épp ellenkezőleg, valami titkos, ki nem mondott szövetség fűzi őket össze, valami cinkos istenhit, 'amelyet megértettek, ahová eljutottak anélkül, hogy te észrevetted volna, anélkül, hogy az egyetem, a párt, az ország vezetősége észrevette volna, anélkül, hogy nyíltan megfogalmazták volna gondolat- menetüket ... Szeretted volna mindezt tisztázni, de nem tudtál eligazodni a feléd forduló arcok-szemek megvető és bosszús mosolyerdejében, .elvesztetted a tájékozódást és féltél. Z. emelkedett szólásra, egy kézmozdulattal csendre intette .a hallgatóságot, s az a kézmozdulat mintha azt mondta volna: hagvjátdk, majd én elintézem. Mosolyogva fordult feléd, mint egy tanítóbácsi a kisiskoláshoz, .aki nem bírja fölfogni a tizesátlépést. 498
