Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Kende Sándor: Emberölés (elbeszélés)
Itt már várták, s kertelés nélkül tudatták vele, mennyire csodálkoztak is azon, hogy egy magas rangú honvédtiszt lánya ilyen ügybe keveredett. Dehát milyen ügybe?! Egy tizennyolc éves lány, aki egész nap otthon ül, alig mozdul ki, s nem mindig éjjel - milyen ügybe keveredhetett?! Ez már a Gestapóra tartozik - tudta meg, s ennyit is csupán az egyenruhája miatt közölhettek. Negyed- ötödnap derült ki, hogy a Gestapo kémelhárító csoportja letartóztatott egy férfit, de ... De Jucinak nem lehetett ilyesféle viszonya, nem, nem, az lehetetlen, senkivel sem ...! Szerencsére valóban nem effajta államellenes próbálkozások miatt járt a férfihoz, - két hét után azonban mégis csak úgy engedték ki, hogy apja az arany katonatiszti kardbojtra szavát adta, hogy ezentúl szigorúbban szemmel tartja lányát, s a háború győzelmes befejezéséig nem engedi el hazulról. Balázs bácsi tehát hazavitte a lányát, maga előtt engedte be az ajtón, s amíg Juci ledobta kabátját, ott állt a küszöbön. Ekkor látta, mennyi az elnyomott poloskafolt a sezlon fölött. Ciánozásra azonban már nem futotta az időből: rövidesen minden felborult otthon. Talán azért a kocsmai esetért jelentette fel valaki, vagy a Gestapo mégsem bízott teljesen a magyar kardbojt becsületében: Balázs bácsit más állomáshelyre vezényelték, ahol operálnia is kellett, amputálnia is, és mindent, mert kevés volt az orvos. Juci ekkor Karcagra költözött nénjéhez, más választása nem volt. Balázs bácsi az utolsó hetekben, hosszú kerülővel, szolgálati gépkocsin érkezett Karcagra, levetette egyenruháját s többé nem mozdult a házból. Aztán úgy érezte, semmi keresnivalója már a fővárosban, ahol a rendelője s mindene elpusztult. Orvosra a karcagi kórházban is szükség volt, s azt bárki tanúsíthatta, hogy a tiszti egyenruhát csak tartalékosként viselte. Szerették, mert abban az időben, mikor mindenki tudott rosszat a másikról, ő nem beszélt senkivel. Nem barátkozott, nem fenyegetőzött, nem mosolygott. S mert nem ágált: nem is törődtek vele. Szürke ember lett.- A jelvényeket hordja az, aki nyugdíjba készül! - mondogatta, ha értekezletre vagy ünnepségre hívták. - Szürkén és szigorún, ez a mi dolgunk, fiam! Gyógyítani nem lehet reszkető kézzel. Juci azonban nem nyugodott. Még hogy ott kelljen megsavanyodnia Karcagon! Homok az utcán, homok a levegőben, homok a fejekben! És ő, ő, akit elvitt a Gestapo . . . őtőle várják el ezek, hogy kilincseljen náluk egy tisztességes állásért?! Talán bizony még ő alázkodjon meg, tűrje, ahogy a bankban viselkedtek vele az osztályon az alatt a két hét alatt, amíg ott nem hagyta őket?! Lógtak, éltek, helyezkedtek, amíg őt a Gestapo . . .- Elég volt a Gestapóból! - kelt fel az ebédtől az apja a bank-eset utáni első napon. - Elég! Megértetted?!- Miért? Talán nem vitt el? - kapta fel Juci a fejét.- Kinek mi köze hozzá?!- Az Annus apját csak a csendőrök hallgatták ki, mégis igazgató lett!- A szádra ne vedd, ezerszer megmondtam!- Mert ők hősök, ők aztán igen!- Nem tudom, nem érdekel! Az asztalra csapta szalvétáját.- A lányod sem érdekel?! 406
