Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - Kende Sándor: Emberölés (elbeszélés)

- Hogy az én lányomnak mi köze volt a Gestapóhoz, azt én nagyon jól tudom. És húzd meg magad, hogy az egyetlen ember, aki tudja: az apád! Többé nem figyelmeztetlek.

Juci is felállt, és szemtelenül hátatfordított:- Te is könnyen beszélsz: te se próbáltad meg!

Balázs bácsi, úgy, az asztal fölött, hátulról verte arcul. A tányérok megcsörrentek, s a sótartóba beledőlt a pohár.

Juci beharapta a szájaszélét, mert előreugró, hézagos foga fölött felrepedt.

A Gestapót aztán valóban nem említették többé a házban. S hibás feltevés lenne azt hinni, hogy Juci a házon kívül próbálta volna megszegni az apai tilalmat. Nem voltak barátai, nem járt társaságba, még piacra sem.

Egészen másképp tüntetett.

Azokban az években, amikor az úriemberek sildes kádersapkában jártak, s a szép lányok fakult lódenkabátban, festetlen szájjal és szélessarkú strapacipőben: - ő szűk nadrágban, simára lakkozott, rövid frizurával sétáltatta a kisvárosi utca kertes házai előtt irigylésreméltó gonddal ápolt, különleges agarát. Kiült a hosszú pórázra eresztett döggel a kavicsokat pöckölgető gyerekek közé a térre, és szivarra gyújtott.

Apja szégyellte magát miatta, sietve járt az utcán. A kórházban pedig a csontok, vérutak, izomrendszerek fegyelme nem tűrt osztozkodást. Babra játék, ami odakint történik! - a sebészkés megkísérli legalább a rendet újra megszerkeszteni.

Megvonta lányától a zsebpénze felét; - Juci erre kevesebbet evett, s a megtakarított filléreket új nadrágra, ravasz amerikai blúzokra és a kutyájára költötte továbbra is. Sohasem volt szép, most meg már lefogyott, mint egy biciklista.

Ott, a téren szólította meg, körülbelül 1953-ban egy férfi, aki a lógósnyelvű agár és a vastag szivar nélkül fel se figyelt volna rá.

Illedelmesen köszönt, kissé bizonytalanul, hátha mégis téved. Bőrkabátot viselt, s valamivel mögötte várakozott rá egy másik, aki vadonatúj aktatáskát lógatott vékony szíjjal félvállról.

Nem, a bőrkabátos nem tévedett; - csak azt nem értette sehogysem, miképp lehetséges, hogy itt, Karcagon ... hogy ők itt...?! Közel tíz évvel a felszabadulás után ... Mi? Hol? Egy vidéki kórházban . . .?! Hallatlan!

Balázs bácsi késő este tért haza. Négy műtétje volt dél óta, szeretett volna meg- fürdeni és zenét hallgatni, egyedül. A vendéget nem ismerte meg, pedig a bőrkabátot rég levetette. Az ováció, a lelkes udvariasság... - mit beszél Budapestről, negyvennégyről, miért jött?!

Juci nem ment ki, keresztbevetett lábbal ült a szoba közepén, mintha mindez, ami most itt történik, az ő győzelme lenne.

Balázs bácsi nem ült le, nem; gyerünk, gyerünk, sürgősen, mi ez az összeesküvés?!

A srác, akit akkor a Dohány utcában a verekedő gyerekek közül kiszabadított, az az ő fia.- Nem emlékszem - intette le Balázs bácsi.- Dehogynem, kérem. Négyen, öten, hatan verték.- Gyerekek közt előfordul.- Az egész utca csak bámészkodott, egyedül ön avatkozott közbe.- Semmiség.

Balázs bácsi nem szerénységből hárította el a hálás apa szavait, hanem Jucinak most jutott eszébe, hogy feketét készítsen a vendég marasztalására, kiment a főzőért, - ekkor Balázs bácsi ingerülten rácsapta az ajtót, s fordított egyet a kulcson.- Tessék! Nyíltan! - pattogott a hangja váratlanul. - Mit parancsol tőlem?! - állt az idegen elé katona-keményen.

407