Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Kende Sándor: Emberölés (elbeszélés)
- Hallgass!- Hoztam! Hoztam! Hoztam! Játékostorom előtte hevert. Felkaptam, s végig akartam vágni rajta. A kapufához hátrált, szeme akkorára tágult, hogy félnem kellett tőle, s még mindig kiabált, s öltö- gette nyelvét a kocsisra.- Elrombolta!- Hallgass!- Gyáva vagy! Nem ütöd meg, pedig elrombolta!- Hallgass!!!- Öld meg! Az ostor már a kezemben volt. Átvetettem az alacsony cöveken, amelyhez Juci menekült. Tovább nem futhatott: megrántottam az ostort, s a hurok odaszorította. A keze is a hurokban maradt, nem kapálózhatott. Egyszer, s mégegyszer átvetettem rajta. De még ekkor se hagyta abba:- Gyáva! Gyáva! Többé nem hozok vizet! Kaptam egy marék homokot, s beletömtem a szájába. Most már nem is rugdalt. De ezután csakazértis: még, még, még tömtem bele ... A kocsis dermedten nézte a verekedést, majd köpött egyet, a káromkodását nem értettem, felszökött a bakra, s ott hagyott minket. Egyszer pedig majdnem vízbe fojtottam Jucit. Lelöktem a mólóról. Tulajdonképpen semmiért. Akármennyire gondolkozom: nem jut eszembe, hogy miért? Aznap igazán egy szót se szólt. Csak ott jött mellettem, mindig mellettem. A vállammal löktem meg, lendült egyet, beleesett. Továbbmentem. A móló végéről néztem vissza. Mert kiabáltak utánam, hogy mit csináltam! Érdekes: még mindig nem jött fel a vízből. Akkor visszamentem, és utána- ugrottam. Éles hideget éreztem az arcomban, mintha belemart volna valaki, de a vízben semmi se fájt. Ö volt-e, vagy a móló köve sértette fel? - a sebhely emlékül maradt az államon. Neki nem történt baja. Dühösen csavarta hajából a vizet, s nevetni kezdett, amikor fölfedezte arcomon a vágást. Ilyen nő: az ember összevérzi miatta magát. S ezt elvárja. El. Hiába volt hozzá az apja — aki Irén néni halála után magához vette - mindig szigorú. . . . Vajon féltem-e valaha Balázs bátyámtól? - Az idegenekkel is mindig gorombásko- dott, nemcsak a gyerekekkel. De csak annyira, mint önmagával. Egyszer a Dohány utca felől jöttünk haza. Nagy csomóban felnőtt emberek álltak körül verekedő gyerekeket. Amikor egészen a közelükbe értünk, vettük észre, hogy öten, hatan ütnek egyet, akinek már csak arra volt ereje, hogy iskolatáskáját az arca elé tartsa. A kör ütemesen kiabálta:- Üsd! Üsd! Üsd! Balázs bácsi jobbra, balra leosztott néhány váratlan pofont, és kiráncigálta a középről a fiút, akin olyan összevissza állt már a kabát, mintha csak úgy gyömöszölték volna bele. Akkor vettük észre, hiszen ismerjük ezt a srácot! Másnap az apja felkereste Balázs bácsit, és megköszönte. Nagybátyám azonban visszautasította a köszönetét. Még csak annyit se mondott, hogy az ilyesmi igazán természetes. Dobzaj, ütemes zene, vezényszó csattant fel ablakunk alatt. Ö félrehúzta a függönyt, zsebrevágta kezét, és kihajolt. A menetelő fiatalság most már énekelt is a dob40 j
