Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas István: Tallózás a "hűséges" város körül

a Sopron vármegyei Tanítóegyesület elnöke lett, nagyon megnyugodtam. Ö kezdettől fogva nem nyugodott meg izgága, nyugtalan természetemmel, s mindjárt szeptemberben tizenhétszer állított a tábla mögé. Bizony sokáig tartott, amíg fegyelemre nevelt. A fegyelmezés egyik legjobb módszere az volt, ha valakit beírt a „fehér” könyvbe. Ez, azt hiszem, egy elefántcsont kötésű szép könyv volt, amibe a tanító úr jó tetteinket, jó viseletűnket jegyezte be. Velem egy osztályba járt a tábornok fia is, de nem vettem észre, hogy köztünk, gyerekek között valami nagy különbség lett volna. Akkoriban havonta írták be az értesítőbe az érdemjegyeket, s év végén az iskola nyomtatott értesítőt is kiadott. Ha valaki ma kezébe venné ennek az iskolának 1906-1907. iskolaévében nyomtatott értesítőjét, megtalálná nevemet az I b osztályosok között, mégpedig vastag betűvel nyomtatva, mert a legjobb tanulók nevét ilyen „vastag” betűvel nyomtatták ki.

Bátyám a bencés gimnázium első osztályába járt ugyanabban a tanévben. Ha valaki ennek a gimnáziumnak a nyomtatott értesítőjét nézné meg, azt látná, hogy Farkas Gábor hittantól kezdve minden tantárgyból megbukott. Ami nem is volt csoda, mert a vasúti őrnek fiával, Kőfaragó Ferivel együtt kölcsönösen írták alá az intőket.

Édesapám pontos hivatalnok volt, fiatal korától mindig. Akkoriban a hivatalnokok rácsok mögött ültek. Apám egyedül üldögélt a rács mögött egy szobában. Nehéz volt rátalálni, mert úgy füstölt, mint hat török, talán még annál is jobban. Elsején mindig megvette a havi dohányadagját, azt alaposan kihasználta. Édesanyám emlegette, hogy egy éjjel néha tizenkét cigarettát is csavart. Egyszer a szombathelyi ítélőtábla elnöke jött hivatalvizsgálatra. Kopogás, köszönés nélkül nyitott be apám hivatali szobájába. A törvényszék egyébként szép épületben, szép fekvésű helyen volt. Apám fel sem nézett, úgy mondta: „Csukja be az ajtót!” Öméltósága magánkívül rohant Geiger Dezsőhöz, a törvényszék akkori elnökéhez, ahol panaszt emelt apám ellen. Geiger Dezső erre azt felelte: „Nem tehetek róla, Farkas egyike legjobb tisztviselőimnek.” Persze, az ügynek nem lett folytatása, apám tekintélye a törvényszéken csak emelkedett.

Édesapám nem nagyon szeretett olvasni, annál jobban kedvelte a sétákat. Engem mindig magával vitt, én viseltem a nevét, én voltam a kedvence. Édesanyám a természetet is nagyon szerette, de az írásról, a könyvekről, a színházról nem mondott le. Édesapám maga vett neki színházjegyet, este odakészítette a kapukulcsot és a gyertyát (akkori lakásainkban a lépcsőházban, de a lakásokban sem volt még villany), aztán két fiával együtt lefeküdt. Édesanyám néha megfeledkezett az ebédről, minden odaégett, mert kis szalonjában éppen szokásos tárcáját írta. Ilyenkor édesapám csak mosolygott és úgy köszönt: „Jónapot, azt hiszem, tévedtem, én Farkasnét keresem, de látom, hogy Farkasné Siposs Erzsi, az írónő van otthon!” Sohasem haragudott, nem emlékszem rá, hogy hangos szót hallottam volna házunkban, ha csak minket nem kerestek. Ma is hallom édesanyám hangját, amint vékony hangján kiáltja: „Gábor, Pista, hol vagytok?!” Néha hiába kiabált, ki tudja, hol voltunk már.

Ö kezdettől fogva a Soproni Napló munkatársa volt, amelyet Röttig Odó szerkesztett. Feleségét, Makó Aidát is ismertem a színházból, ő volt a szép primadonna. Néha én is ott ültem édesanyám mellett a színházban, különösen délutáni előadásokon. A színházhoz egyébként elég nagy közöm volt más szempontból is. Az ügyelő, vagy kinek a fia velem egy osztályba járt. Otthon édesapánktól dohányt loptunk, azt gumis nadrágunkba rejtettük és pontosan a kulisszák mögött elpöfékeltük. Egyszer az ügyelő arra lett figyelmes, hogy a kulisszák mögött füstöl valami. Odarohant, s íme, mi „dohányoztunk” ott. Mondanom sem kell, hogy többet nem mehettem be a kulisszák mögé, de még a színház épületébe sem édesanyám nélkül.

Bátyám a nem sikerült első év után átkerült a polgáriba. Ott elég jól tanult, fokról fokra megkedveltette magát, megjött az „esze”. Már nem akarta lelőni Schurmann Félix tanár úr fejéről a cilindert, megtanult az ismerősöknek köszönni is. Igaz, hogy már Pécsett laktunk, amikor első verse a Soproni Napló ban jelent meg, a címe „Bem

351