Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas István: Tallózás a "hűséges" város körül
apó” volt. A lap meg is jegyezte, hogy a verset „illusztris” munkatársának, Farkasné Siposs Erzsinek fia írta. 1907 őszén apámat, aki a soproni törvényszék legfiatalabb telekkönyvvezetője volt, a kis járási székhelyre, Felsőpulyára helyezték, ahol a bíróság akkor lett „telekkönyvi hatóság”-gá. Persze, hogy sok volt a munkája, haza is hordozgatott belőle. A község a tisztviselőknek új házat épített, a nyáron elkészült ház még nedves volt, úgy költöztünk bele. Bátyám Sopronban maradt egész 1909 június végéig, akkor végezte el a soproni polgári iskola harmadik osztályát. Felsőpulya látszólag hanyatlást jelentett számunkra, gyermekek számára. Értesítő könyvecskémbe Skerlán tanító úr ezt írta: „Pulyán is így tanulj, Isten veled!” Felsőpu- lyán a második osztály tanítónője a kőszegi molnár leánya, Gullner Gizella kisasszony lett. Szép, fiatal fekete nő, akinek különleges illatára vagy szagára máig is visszaemlékezem. Néha hozzánk is eljött, édesapám, aki nem volt a nők nagy barátja, különösen megbecsülte. A község minden utcája más nemzetiségű volt. Az egyik utcában magyarok, a másikban németek, a harmadikban horvátok laktak. A falu fölött emelkedett a Bagolyvár, báró Rohonczy táborszernagy fellegvára. Az öreg báróról annyit tudtunk, hogy Ferenc József császár és királynak is barátja volt, és egy alkalommal, amikor a közelben tartottak hadgyakorlatot, a király a Bagolyvárban szállt meg. Akkoriban építették ki a sopron-kőszegi szárnyvonalat, mi még postakocsin jártunk Sopronba. A vasútépítő kubikosok csongrádiak voltak, barnára sült magyarok, akiknek tarhonyás tokányát messziről érezni lehetett, s ha minket is megkínáltak vele, a világ legjobb ételének tartottuk. A vasúti mérnök nálunk lakott. Emlékszem az első felvirágzott vonatra, amely megállt az emeletes állomásépület előtt. Házunk mögött folyt el a Csáva patak. Tavasztól őszig a gyerekek Eldorádója. Nyolcéves koromban úgy fogtam a vén rákokat, hogy csupa öröm volt. Máig is nyomát viselem egy vén rák ollójának, amely nem és nem akarta elengedni az ujjamat. A Csávában nagyszerűen lehetett fürdeni is. Ha halászni akartunk, csendesebb helyet kerestünk. Felsőpulyán olvastam Münchausen báró kalandjait, többek között a befagyott trombitáról, amely a meleg kocsmában felolvadt és a benne rekedt hangok utólag megszólaltak. Nagyon szerettem várni a soproni postakocsit. Amikor a Dzabadbárándról lefelé vezető dombról legördült, mindig a kürtjébe fújt. Ez volt a jel arra, hogy aki postát vagy vendéget, hozzátartozót vár, az megjelenjen. Közel két évig laktunk Felsőpulyán. Édesapám ott betegedett meg, a tüdejét támadta meg a kór. El is helyezték Pécsre, ahol már alig félévet élt, hiába jártunk a Mecsekre, és hiába laktunk a Mecsek oldalában. A Mártonból Csornára került szép, fekete, még fiatal ember 1909-re rohamosan őszült és öregedett. Negyvenkét éves korában halt meg. Halála olyan csapás volt számunkra, hogy hosszú időre elfelejtettük Csorna, Sopron, és Felsőpulya emlékeit. S ha most visszaidézem, az egykori kisfiú szeretetével, boldog álmaival teszem. Még ma is magam előtt látom azt az „óriásgyíkot”, amelyet a Kecske patak kis hídján láttam, amikor keresztülsiklott a gerendákon. Lehet, hogy nagyra nőtt szalamandra volt, de én mindig „óriásgyíkot” láttam benne’. Ma is ezt akarom hinni és ma is ezt hiszem. Ma is olyannak akarom látni a csornai premontrei kertet, amilyennek megismertem, a Várkerületet és a Tűztornyot a városi múzeummal együtt, ahogy akkor láttam, a Bécsi dombon ma is énekelném az akkori dalt, hogy - „Bécsi hegyeken, fújnak a szelek. . .” s Felsőpulyán ma is bemerészkednék a rákok közé. Az ember kétszer él örömeiben, gyermekkorában és öregségében. 352
