Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Z. Szabó László: Víz... víz... erdő...

kiváltságlevelében emlegeti a szigetközi Malomsok községet, amelyik éppen a hajósmolnár mesterség fontosságát igazolja. A régmúltban, de a századvégen is itt őrölték a Kisalföld gabonájának jó hányadát. E vízen lakó embereknek mesterségükért azonban sok harcot kellett vívniok: a földesurakon kívül a városban lakó céhbeliekkel is. Szabaddá válásuk csak a XVIII. században következett el, amikor 1778-ban a kisbodaki, lipóti, ásványi, nagybajesi, véneki molnárok Hédervár székhellyel megalakították a Szigetközi Mónár Céhet. A hajósmolnárok zakatoló vízibárkái a véneki és a nagybajcsi malomrévben végezték munkájukat, hogy azután a XIX. század utolsó negyedétől lassan, szép lassan pusztuljanak, vesszenek, és végül századunk derekára csak néhány üszkös gerenda maradjon a nagybajcsi állás malmaiból például Écsi Benedek molnármester pajtájában.

A táj, a folyópartok, a fákkal, füzesekkel kísért utak, csendes tocsogók, haragos szavú forgók, a méltóságosan hömpölygő Öreg-Duna s a csufondárosan hancúrozó ágvizek kísérnek ma. Ezek kísérték a múlt emberét is. Érthető, hogy a költőt is elbűvölte. A XVII. század derekán Liszti László a barokk elragadtatott hangján így énekelt róla:

Vágynak szép vizei, akiknek ízei Folydogálják határit,

Zöldellő erdei s virágzó mezei,

Kik terjesztik híreit,

Az égig emelik s így tündököltetik Nemzetes szép címerit.

A Szigetköz tája ma is a legvarázslatosabbak közé tartozik. Ha a ma embere ladikba száll, s bolyongani kezd a megszámlálhatatlan ágvizek közt, nemcsak az erdők koszorúja kíséri. Valóban az jut eszébe, amit a letűnt századok itt lakó emberei hirdettek: „Az aranyászt, a halászt a szabad Duna szabadságra szülte.” Megjárva a vizet, az erdőt s a falvakat a ma embere is „tündököltetni szeretné” Szigetköz „címerit”.

Ezért vállalkozik bemutatására.

KOKAS IGNÁC: ESTE FALUN

340