Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét
MARÉK ANTAL Műtér Műtétem addig csak egyetlenegy volt. Fiatal orvos koromban a vakbelem táján heves fájdalmak léptek fel. Kezdetben gyomorrontásra gondoltam és diétára fogtam magam. Amikor azonban ez sem használt, már tudtam, hogy mi bajom. Élt abban az időben a Tűzoltó utcai Fehér Kereszt Kórház sebészeti osztályán egy gyermeksebész. Arca múmiaszerű, de ebből a sorvadt arcból két jóságot árasztó szem csodálkozott a világba. Gyermekeket operált, de olykor felnőtt is került a kése alá. ö volt az, akiben bíztam és akihez betegeimet műtétre küldtem. Érthető, hogy elsősorban rá gondoltam, amikor fájdalmaim nem csillapodtak. Tavaszi délelőtt volt, a Rózsadomb felől friss szelek fújtak, sütött a nap és az emberek mosolygó arccal jöttek-mentek. Megjelentem sebészemnél a Tűzoltó utcában és kértem, vizsgáljon meg. Néhány szakszerű mozdulat a hasamon és máris készen volt a diagnózis: vakbélgyulladás.- Mikor jössz be? - kérdezte a sebész.- Semmikor - válaszoltam. A sokat megcsodált szemekben különös villanás lobbant fel, amikor kézmosás után felém fordult.- Semmikor? - kérdezte élesen. - De hiszen az életeddel játszol!- Már be is jöttem. Most rögtön operálj meg, ha lehet - kértem. Arcvonásai megenyhültek és már mosolygott.- Kérlek! Semmi akadálya - mondta és már intézkedett. - Mária nővér! Mária nővér! Elaltattak. Még ma is emlékszem arra a dübörgő zajra, amelynek kíséretében feneketlen, sötét mélységbe zuhantam. Hogy mennyi idő telt el közben, nem tudom. Mire felébredtem, egy csinos nővér fogta a kezem. Szemeinek rámvetődő fénye, gyöngéd mozdulatai a visszatért életet jelentették számomra. Mosolyognom kellett, pedig az akkori altatás miatt háborgott a gyomrom és legszívesebben a hánytálat kértem volna tőle.- Most én elmegyek - mondta kicsit éneklő, iskolás hangon -, vége a szolgálatomnak. Jön a másik nővér, az majd törődik magával. A másik nővér idős volt és feltűnően csúnya. Tőle már kértem a hánytálat. Jött a sebész is, múmiaarcán a mosoly szelíd fényeivel.- Nos? - kérdezte röviden, miközben fölém hajolt.- Semmi baj - mondtam vidáman, mert egész életemben disszimuláns voltam. Jól vagyok. Csak arra kérlek, telefonálj a feleségemnek. Mondd meg neki, ha mered, hogy megoperáltál. Érdekes, hogy ezzel a műtéttel kapcsolatosan semmi kellemetlen emlékem a műtét utáni időről nem maradt. Valójában szakmailag a második műtétem sem volt jelentősebb, mint az első, * * Szabolcs Zoltánra, a tragikusan elhunyt országos hírű sebészre emlékezve közöljük ez emlékezést, halála második évfordulóján. 312
