Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Marék Antal: Műtét

mégis olyan gyötrelmeket éltem át, hogy még ma is szorongva gondolok rájuk. Azért talán, mert közben idős ember lettem?

Az történt, hogy jobb lágyékomban egy diónyi sérvet fedeztem fel. Sokáig, nagyon sokáig nem törődtem vele. Nem olyan betegség ez, amivel az ember eldicsekedhet. Egy lágyéksérv? Nem társaságba való nyavalya. Egy láthatatlan határvonal húzódik a köldöktől lefelé, amelyen alul tiltott területet vont az emberi szemérem. Hogy helyes-e ez a megkülönböztetés vagy sem, nem tartozik ide.

Sokáig nem tudott a bajomról senki, még a feleségem sem. De idővel tennem kellett valamit. Kezdetben lelkiismeretem megnyugtatására sérvkötőt használtam. Jó volt, jó, de gyakran elfelejtettem feltenni, amikor meg magamra aplikáltam, mindig csúszkált a derekamon és a bizonytalanság érzetét keltette bennem. Ezidőtájt legfőbb gondom volt az, hogy „szégyenemet” rejtegessem családom tisztelt tagjai előtt. Egy napon azonban az egyik unokám, honnan honnan nem, előkerítette és diadalüvöltéssel hadonászni kezdett vele. Más sem kellett orvos menyemnek és orvos fiamnak. Üldözni kezdtek, nem volt nyugodt nappalom, sem éjszakám. Operáltasd meg magad! - ez volt a refrén.

Dehát kivel végeztessem el a műtétet és hol? A műtét bizalom kérdése, ismernem kell azt, akinek kezeibe helyezem életem. Élt Szombathelyen egy barátom, egy nagyszerű sebész, Szabolcs Zoltán. Biztos kezű, elismert szakember, kitűnő emberi és orvosi kvalitásokkal. A második világháborúban együtt voltunk egy hadikórházban, ahol alaposan megismerhettem. Együtt szenvedtünk a Bad Kreuznachi fogolytáborban, ahol drótkerítés mögött vert bennünket az áprilisi havas eső, nem volt fedél a fejünk felett, ráadásul napokig nem kaptunk enni.

Leültem az íróasztalomhoz és levelet írtam neki.

Nem sokkal a levél elküldése után egy szombati napon megjelent nálunk barátom. Sajnos, nem voltam otthon, de a feleségemmel mindent megbeszéltek. Eszerint december z-án megyek le a megyei fővárosba, egy hét előkészítés, ahogyan azt a levelemben kértem, aztán a műtét.

Családom határtalan örömmel üdvözölte elhatározásomat. Zavartan hárítottam el magamtól a dicséretet, csak éppen azt nem mondtam, hogy könnyű nektek. Ügy beszéltek az egészről, mintha egy kellemes útra indulnék Finnországba vagy Svájcba. Pedig ez az utazás minden volt, csak éppen kéj utazás nem.

Mindegy. Fel hát a nagy útra.

Ami ezután következett, az a dolgok neheze volt. Elszakítani a szálakat, amelyek barátokhoz, emberekhez, betegekhez, hivatalokhoz kötnek. Elvégre több mint egy hónapra megyek el hazulról!

Ilyen alaposan még nem rendeztem soha elutazás előtt a dolgaimat. Mintha az hajtana, hogy esetleg már nem térek többé vissza. Pirostintájú golyóstollal bejegyeztem mindent, ki tartozik nekem és kinek tartozom én. Milyen könyveim vannak kölcsön odakint és milyeneket kell nekem visszaadnom. Nem vagyok rendes, de kifelé kétségbe- ejtően pedáns. Őrzöm a hitelemet, amelyet egy életen keresztül kiharcoltam magamnak. Bántana, ha valaki bármilyen csekélység miatt is rossz emlékkel gondolna rám. Aztán néhány megígért írás, két rádióelőadás anyaga is terhelt. Lapelőfizetések rendezése, átutalási betétkönyv feltöltése, lottó előfizetéses szelvény beszerzése, mind megannyi munka, megannyi idő.

Végre elérkezett az utolsó este. Ez már a búcsúzás volt fiamtól, lányomtól, menyemtől, vömtől és négy tündéri kis fiú-unokámtól. A felnőttek átérzik a búcsú jelentőségét, a kicsinyek azonban nem. Ölembe veszem egyiket a másik után, elgügyögöm nekik a saját nyelvükön, hogy nadapa most elmegy messzire, sokára jön, de visszajön. Fészkelődnek az ölemben, alig várják, hogy letegyem őket és folytathassák komoly munkájukat, a játékot.