Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Kósa Csaba: Részletek Marcika naplójából
7an. 27. Tehénszemű és Tohonya egymás mellett ültek: figyelték, mit csinálok. Jókedvük volt: Tehénszemű narancsot hámozott, és szép sárga gerezdekre bontotta.- Marcika, kérsz narancsot? - kérdezte. A fejemet ráztam, Tohonyától mindig ezt a mozdulatot láttam: fel sem tételeztem, hogy ez a gömb, amelyet a testünkön hordunk, másféle irányban is elmozdulhat, mint jobbra vagy balra.- Nem kér - mondta Tohonya. Tehénszemű újra felém nyújtott egy gerezdet.- Na, kéred, Marcika? Ingattam a fejem.- Na látod - mondta Tohonya. - Nem kell neki a narancs. Pontosan a tudtunkra adja, hogy nem kell. Tehénszemű azonban mintha gyanút fogott volna, újra meg újra kérdezett, aztán valami olyasfélét kezdett magyarázni Tohonyának, hogy a gyerek ilyen korban még nem tudja kifejezni, ha kíván valamit, a gyerek csak a fejét tudja csavargatni, s azt hiszi mi már tisztában is vagyunk a kívánságával. Tohonya összevonta a szemöldökét, és maga elé állított:- Kérsz narancsot? Igen? így, ahogy én kérem Tehénszeműtől: így ni, hogy igen igen, igen . . . Majd kiesett a szeme, úgy figyelt, úgy leste: mozdítom-e a fejem.- Gyere csak közelebb - húzott magához. - Így ni. És most figyelj szépen Tohonyára, figyeld szépen, hogy mit csinál! Azzal föl-le járatni kezdte a kobakját, épp úgy, mint a csörgősbohóc, akit karácsonyra kaptam, szinte még levegőt is elfelejtett szippantani.- Figyelsz Marcika? Igen ... igen ... igen ... így ni... ahogy Tohonya csinálja! Tehénszemű is igyekezett segíteni:- Előre, hátra Marcika! Előre, hátra, nem nehéz ez, próbáld csak szépen! Igazán nevetséges volt, ahogy ingázott a fejük, ütemre, mintha valaki a távolból irányította volna őket, de ugyanakkor meg is lepődtem, hogy ilyen kitartóan, fáradás nélkül tudnak bólogatni, egészen eltátottam a szájam.- Föl-le, föl-le! Előre-hátra, föl-le, előre-hátra, föl-le, igen, igen, igen ... Tohonya unta meg előbb, lefékezte a kobakját.- Ha nem, hát nem - jelentette ki. - Akkor nincs narancs! Tehénszemű még próbálkozott, bár a fulladás kerülgette - előre-hátra, előre-hátra Marcika! - aztán ő is abbahagyta. Láttam, hogy elkedvetlenedtek, a szemközti falat bámulták letörten; hirtelen meg- éreztem, hogy a kudarc estére fel is dühítheti őket, különösen Tohonyát, és akkor veszekedni fognak egymással a konyhában, és Tehénszemű földhöz csapja az utolsó poharát. Előrebillentettem hát kicsit a fejem, aztán újra egy csöppet, hogy biztosak lehessenek a dolgukban. Tehénszemű ölbe kapott, csókolgatott, Tohonya a fenekemet paskolgatta, s szabad kezükkel tömték belém a csöpögő, édes gerezdeket.- Látod Marcika - nevetett Tehénszemű. - Látod, látod, hogy szeretünk mi téged. Te vagy a mi egyetlen, aranyos, kicsi Marcikánk!- Bizony Marcika - szólt Tohonya is. - És ha nem felejted el, hogy az igen más, mint a nem, akkor ezentúl is, mindig megkapod a narancsodat! 3II
