Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Priszter Andrea: Gyöngyök (elbeszélés)

- No ... - sürgette, mert az öregember nem válaszolt - hát nem látod?- Mit? Mit kellene látnom?- Hát a kisembereket, meg a gyöngyöt, a sok gyöngyöt, a gyémántokat, tudod, a városuk telisdeteli van gyönggyel, meg pirossal, arannyal, mert ilyenkor gyűjtik, görnyedt hátukon cipelik szegények a színeket és a gyöngyöt. Gyöngy, gyöngy. Hát nem látod őket?- De ... látom.- Csak mondod ... Nem is oda nézel! Csak mondod! - csalódott meg a gyerek - innen nem is láthatod ... Csak a bokorból!- Gyere, megmutatom a búsembereket. Néha egyszerre sóhajtanak .. . Miért nem

jössz?- Ne haragudj, nem érek rá, tudod, hogy dolgom van.

Eltelt aztán a nap. Fölsütött a dél fakó forrósága, s a kisemberek nem gyűjtötték már a gyöngyöt. Majd a délután hosszú árnyék-manói lejtették el lassú táncukat, s a pinceablakról is lebukott az utolsó, tompán csillogó napsugár.

Este lett. Figyeld csak! A bokrok között életre kelt a sötét, s árnyalakjai végtelenül, könyörtelenül küzdöttek egymással. A kisfiú nesztelenül osont, kúszott a bokrok között, és a szürkeembereket figyelte, fa mögött meglapulva leste hangtalan gyürkőzé- süket, gomolygásukat. Fától fáig surrant, és a szeme előtt zajlott le a küzdelem: a kígyózó füst-testek egymásbafonódása.

Elfáradt és felment a teraszra. Leült a sarokba, a két öregember mellé. Két öreg testvér: nagypapa meg a bátyja. Hallgattak mindannyian, és bámultak a sötétbe. A kisfiú nekifészkelődött a falnak. Az meleg volt még a délután napsütésétől. A szürkeemberek nyüzsögtek gondolataiban és mesélni akart róluk, de nem tudta, hogyan kezdje el.

Nagyapa szólalt meg.- Egészen kiégett már a föld, eső kellene. .. Sárt köp már a portól az ember.

A gyerek elcsüggedten hajtotta le a fejét. Tudta már, hogy hiába mesélne a szürkeemberekről meg a búsemberekről. A felnőttek tömb-alakjai óriássá nőttek a sötétben, s por volt körülöttük, mindenütt por, ami sárrá dagad a szájban. A kisfiúnak a hatalmas, fekete sziklák jutottak eszébe, amik tövében zöld üvegpalackot talált. Szilaj játék hevében nekicsapta a sziklának, s csak a cserepek hullottak vissza, csillogóan, színesen, szilánkok és törmelék, egy halomba. A két felnőtt, ott mellette, elérhetetlenül józannak és távolinak tűnt. A kisfiú torkában maradt a szó, a szürkeemberek küzdelme, s a kisemberek csoda-világa. Magános-nyomorultan érezte magát gazdagnak. Ült, csöndben, sokáig, a falnak támaszkodva. Tücsökciripeléses, meleg nyári éjszaka volt. Lassan mélyfeketévé tisztult a kert, és a szürkeemberek is abbahagyták a küzdelmet. Kis csoportokban oszlottak el, súlytalanul léptek be a fák közé. - Látjátok? - szólalt meg mégis a kisfiú rekedten - mennek el, és egyikük sem győzött. Majd holnap, újra birkóznak . . .

Az egyik öregember feléje fordult: - Késő van már . . . menjél be, lefeküdni.

A gyerek elkeseredetten fölsóhajtott, és fölállt. Újra elhatározta, hogy nem mesél már többet, soha, senkinek.

De másnap, mikor fölragyogott a reggel ezüst harmata, a kertből felkiáltott:- Gyere, nagypapa, megmutatom a kisembereket. . .

(A pályadíjnyertes írások közlését a következő számunkban folytatjuk.)

304