Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Priszter Andrea: Egyedül (elbeszélés)
PRISZTER ANDREA Egyedül"4 Ott, a mély szurdokban mindig méregzöld fenyők árnyéka sötétlett, s az út égretön>, vad szirtek között kúszott messzire; talán egy falu felé. Az út mellett apró gyerek guggolt, rezdületlenül bámulta a kanyart. Egy autóbusz bukkant elő, ablaküvegjén hirtelen illanó csillogással. A gyerek integetni kezdett. Ilyenkor mindig engedett a bénító szorongás, amit a százszor ismétlődő viszonzatlanság kötött a kezére - egész karral integetett, és sóvár szemmel leste a busz ablakait. Látszott az utasok arca is, egymással szemben ültek. Halló, halló! Görcsös reménnyel lengette a karját, és mikor hátul, a buszban valaki visszaintett - valami piros lebbent meg, tán a ruhája - hirtelen felugrott. De az autóbusz elsuhant, kékesszürke, benzinszagú port kavart. Visszakuporodott a fenyő tövébe, és a kemény, sötétbarna kéregnek támasztotta hátát. A kanyart nézte újra, sokáig. Kicsi itt a forgalom. Aznap már több autó nem is jött. A szürkület lopva ereszkedett a völgybe, és a fák alól dagadt ki, hűvösen, nedvesen összeolvadva mosta el a fenyők kontúrjait. A hegyoldalban fönt, mintha ajtó csapódott volna. A gyerek felnézett. Talán hazajöttek? Felkapaszkodott a sziklákon. Otthon volt mindenki.- Csakhogy előkerültél - szólalt meg anya a tűzhelynél. Apa a sarokban ült, és két tenyerébe támasztotta a fejét. Mara varrt. A kislány megborzongott. Hideg volt a lakásban. Odakucorodott az apja mellé, ült egy darabig, aztán megsimogatta a karját.- Mikor viszel el a faluba? Megígérted. Ma is ment oda egy autóbusz. Visszaintegettek ! Az ember feléje fordította a fejét.- Fáradt vagyok. - A szeme is nagyon fáradt volt. Szótlanul vacsoráztak. Mara felgyújtotta a villanyt, sárgás, meleg fény ömlött szét a három szótlan ember arcán, az alacsony mennyezeten, az egész konyhában. Anya megszólalt.- A sánta szűcsnek elvitte a háza tetejét a vihar ... Hallgattak.- Szegény, egyedül nehezen fogja fölrakni... és rossz a lába... - nézett az urára az asszony. Apa fölemelte sötétbarázdás arcát. A szeme: két vékony, vörös csík. Sóhajtott. Az asszony némán fölállt, szedte a tányérokat. Elfordult.- Igen, mindenkinek megvan a maga baja - mondta. A gyerek is felállt, kioldalgott a konyhából. Még nem volt teljesen sötét. Kiült a fenyő tövébe, és halkan dünnyögve nézte az utat.- Az autóbusz már biztosan beért a faluba. Leszállnak? Együtt vacsoráznak. A piros ruhás is ... és gondolja, „vajon mit csinálhat most az a kislány? Talán vacsorázik ...” Elhallgatott. Nehéz csönd volt. Nem mozdult szél sem a fenyők között, és * * II. díj 301
