Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - Tamás Menyhért: Otthon (vers)

TAMÁS MENY H ÉRT

Otthon

Emlék-cserepes házi Rámgyúlt,

Csontfehér fala Csitítóan dől idegeimre, Akárcsak a zöld fák Szürke-terítős hüse, Mintha szánna engem,

A városba kujtorgót - Elém küldi szántott- Arcú gazdáit, főnnek szikkadó szemük Derűs melegével,

Szálkás tenyerük Gyöngéd simogat ás óval, S alighogy Alám bújik a szék, Kiterítik dombnak- Gyürődő életüket : Gondjainak támasztja Fejét apám,

Örli a szót;

,,Mán-mán kilábaltam A szegénységből,

De mint annyiszor Most sem sikerük - Mindgyakrabban Kékíti el arcomat A kérlelhetetlen idő. Tétlenül mán csak Fontoskodás az élet,

Se íze, se zamata nincs, Csupán zsörtölődést heveledzik” — sorolja Behorpadt nappalait,

Az átköhögött, Gyér-fényű éjszakákat. Anyám hallgat, Közbe-közbe bólint,

Míg hatalma nem Támad a csöndnek - S kelni kezd a remény. Egy nappal? Kettővel? Mindegy! Csak tovább!

26