Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Kohl Ilona: Keresztelő (elbeszélés)
- Gyere ide! - szólt édesapám. - Tégy a szekér alá valami fát, hogy vissza ne csússzon, mert akkor lecsúszik a rakomány, és kezdhetjük elölről az egészet. Vagy hat szekérrel vittünk le délig, aztán ebéd után újrakezdtük. Szünet nélkül dolgoztunk. Apám is izzadt, én is, de még Rajkó is. Szerettem volna, ha már vége lenne a napnak, és abbahagyjuk ezt a kemény munkát, de szólni nem mertem édesapámnak, féltem, többet nem hoz magával, ha türelmetlenkedem.- Hamarosan befejezzük, még egy szekérrel leviszünk és vége. Ez a nap is elmúlt. Mire hazaérünk, 7 óra is elmúlik.- Hű-ha! De nagy felhő jön, mondtuk majdnem egyszerre. Amikor utóbb visz- szamentünk az erdőbe, még nem volt sehol. Vagy csak mi nem vettük észre - nem tudom. Nem értünk rá bámészkodni, hiszen dolgozni jöttünk.- Ez a felhő valami rosszat sejtet. Nagyon sötét. Mondtam én reggel, hogy még csattogni fog. Mire leraktuk a fát már dörgött, és kezdett esni az eső.- Gyorsan fuss a ruhákért, meg a táskáért. Nézd meg, nem maradt-e elöl a kés - sürgetett édesapám -, mert cudar világ lesz. Nem jó ilyenkor kinn az erdőn, meg a mezőn.- Édesapám! - Mi lesz Rajkóval? Olyan lesz, mint egy ázott csikó.- Ha megázik, akkor biztosan olyan lesz - nevetett apám -, de indíts már. A mindenségit! Eddig kétszer is visszaérhettél volna! Nem volt messze a holmink, futottam oda és vissza. Mindent feldobáltam a szekérre, és már indultunk is. Nyargaltunk le az úton. Locsogott az eső, és ahogy visszapattantak a cseppek, mintha millió apró korona ugrált volna alattunk és körülöttünk. A sűrű esőfüggöny felett rettenetes recsegés volt, dörgött, villámlott.- ítéletidő - morogta apám a pokróc mögül. Csak a hídon legyünk túl! Szűk is, most meg még csúszik is a sártól.- A híd előtt leszállunk! Jó? - hajoltam közelebb apámhoz, de még így is kiabálnom kellett, mert másképp nem értettük egymás szavát.- Persze! Egymás mellett ültünk, de a szél és az eső elsodorta a hangokat, mintha nagyon távolról hallottam volna apám szavát. Egy kicsit féltem. Valamitől. Hogy mitől, azt akkor még nem tudtam.- Ugrás fiam! - kiáltott apám és ő is leugrott. - Fuss át, aztán én is megyek a szekérrel.- Gyere Rajkó!... Vigyázz!... Csak nyugodtan. Már mindenképpen bőrig áztunk. Na gyere! . . . Ügy! . . . Egy kicsit jobbra . ..- Apa! Vigyázz! - ordítottam, és már láttam, ahogy csúszik a szekér hátulja le a hídról. Egy pillanat alatt áttörte a gyengén tákolt korlátot, és beleloccsant a vízbe. Apám, amikor meghallotta a hangomat, rákiáltott Rajkóra, hiszen már majdnem leértek a hídról, de akkor már nem Rajkó húzta a szekeret, hanem a szekér Rajkót. Ö nem fesett bele a patakba. A part mellett egy hegyes fatuskón akadt fenn, az hasította fel az oldalát. A szekér rúdja az esés közben eltört, és az is megakadt a tuskóban. Apám rögtön ugrott, hogy segítsen, de én csak bámultam.- Szaladj a faluba, és kérj egy szekeret, amin hazavisszük. Nem szóltam egy mukkot sem, csak megfordultam és futásnak eredtem. Nem gondoltam semmire, és mégis ezerféle gondolat kavargott a fejemben. Időnként elvakította szememet a villámok fénye, s nagyon féltem, de tudtam, hogy sietnem kell, és akaratlanul is gyorsabban vittek a lábaim. - Csak már közelebb legyek! Mindjárt az árokhoz érek, azon túl van a kút, ahova egyszer ... - Mi lenne, ha én is beleesnék! Éppen akkor villámlana egy nagyot, amikor odaérek, nem látnám az utat, és ... - Hiszen már el is hagytam. Észre sem vettem. Már látom a házakat. Mindjárt odaérek. Dehát 229
