Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Bencze Gábor: Időhúzás (elbeszélés)

Apámra néztem félősen. Arca kisimult, csak az ajka csücsörített, ahogy valami divatos dalt fütyült. Ö vidám volt, én pedig tele szorongással és rettegéssel ültem a helyemen.

A hátralevő utat változatlan tempóval tettük meg. Befordultunk a Paladin mellett és végigfutottunk a Király utcán. Nagy lendülettel értünk az iskola elé. A kocsi csúszott pár métert a fékezéstől. Fogtam a táskámat és tétován ültem egy kicsit a kocsiban. Apa maga elé nézett az útra, aztán rám. A szél néha felkapott egy-két marék havat és odébb terítette szét. Minden fehér volt, télies. Akkor észrevettem egy várakozó alakot az út túlsó oldalán, az iskola előtt. Éva volt az, és engem várt.

Akkor apámhoz hajoltam, és olyat tettem, amit már nagyon régen; homlokon csókoltam, amiben benne volt minden. Hála a csendes és reménytelen gondoskodásért, a tisztelet, szeretet, és határtalan rajongásom anya iránt.

A szülő csalhatatlan ösztönével fogta fel érzéseimet és megsimogatta a fejem.- Siess kölyök, és próbálj meg valami okosat tenni.

Kiugrottam a szúró hidegbe.- Szia Apa - becsaptam az ajtót, de még elkaptam biztató és segítségnyújtó mosolyát, amitől fény gyúlt a fejemben, és megértettem valamit, ami az élniakarás feltétele; az állandó boldogság-utáni vágy: maga a boldogság.

Éva észrevett és intett. Vidámságot árasztó, piros arcánál szebbet még életemben nem láttam. Szaladtam felé, és igazán boldog voltam. A szerencsétlenségem elszállt, otthagytam a kocsiban, az agyonkoptatott ülésen. Amíg magammal hordtam, mint egy riasztó megkülönböztetést, addig azt hittem, hogy halálvárással töltöm el a hátralevő éveimet. Örültem, hogy már nem így érzem, és lobogó hajjal futottam, miközben apám begyújtotta a motort és elindult a munkahelyére.

ENGEL-TEVAN ISTVÁN: FŰSZER, CSEMEGE

227