Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Bencze Gábor: Időhúzás (elbeszélés)
horizont végén a kopasz fákon acélos tollú varjak sorakoztak. Előttünk az úton is totyogott néhány, de mire odaértünk, lustán elszálltak valamerre. Az egyik fán ülőnek egy pillanatra a szeme közé bámultam; olyan volt a csőre, mint egy hajókampó. A hatalmas ívű kanyarban mögénk csatlakozott egy fekete Volga. Nem előzött meg, hendikepet rótt ki magára a kanyar végéig. Ott aztán rákapcsolt, csak úgy porzott utána a hó. Apámat nem hozta ki a sodrából az ilyesmi. Csak épp nem szerette az „okoskodó” gyerekeket. „Okos gyerekek”, így nevezte mindig a neki nem szimpatikus embereket. Lecsavarta az ablakot és kiköpött. Az út mentén a fákat felváltották a lekuporodva szunnyadó bokrok, majd lassan azok is elfogytak. Domb körvonalai élesedtek. A tetején piros téglából épített kis kocsma éktelenkedett. Mintha magából a földből nőtt volna ki. Csak ráérő lovaskocsik és iszákos semmirekellők látogatták. Ez a kis piros ház az olvashatatlan cégérével és düledező barna kerítésével megfosztotta a kilátást eredeti bájától, szinte szentségtörő módján gubbasztott a tájban. Apám fölerősítette a rádiót, de a lábát egy percre sem vette volna le a gázpedálról. Az út ismét lejtett, egész a város szívéig. Ügy ereszkedtünk a városra, mint egy álmosképű galamb; mereven, szárnymozgatás nélkül. Lassan feltűntek az első, elefántszínű emberek. Munkába igyekeztek biztos. Fejemet a hideg ablakra támasztottam. Szemem elé libbent egy kép, vagy inkább egy hangulat. A szél vidáman lobogtatja a hajamat. Homály van, kora esti szürkület. Tétován topogok a Rozmaring utca sarkán, Évát várom. Pillantásaim az emberek arcát böngészik. A sötétség terebélyesedésével mintha egyre szűkülne a város, az utcák és a lehetőségek. Az emberek energikus mozgása tölti ki az utcákat, mindenki siet haza. A szatyrokkal megpakolt háziasszony, a pöttyös kendős öreg néni, mindenki a meleg menedékbe, a langyos szobákba vágyik. Sötétedésig kihal az utca, a drapptollú galambok libasorban alszanak a csatornák tövében. Mikor jön már Éva? A sarkon feltűnik ismerős alakja. Még messze van, de már látni magabiztosan kecses járásán a büszkeséget, arca nevetősre húzódik, int, lépései gyorsulnak. Pár lépést elé megyek és megcirógatom kontyos haját. Elindulunk és beszélgetünk. Éva vidám, a hangján érezni. Arca kerek és piros, mint a mindig kedves és szép kislányok általában. Könnyedén beszél, gondolkodás nélkül, folyamatosan. Végigmegyünk néhány utcán, árnyékként, szinte hangtalan beszélgetéssel. Rajtunk kívül senki nem jár a hideg neonfényben. Aztán szembe jön egy hüllőszemű nő, leplezetlenül megnéz minket; vastag szájaszélét együgyűen lebiggyeszti, ez jól is áll hétköznapi csúfságához.- Mit csinálsz ember? Nézd, hát nem gondolkodik! Apám rosszallóan rázta fejét. Egy cammogós pótkocsis teherautót előztünk. Az út bal oldalára húzódtunk és egyre gyorsulva húztunk el a teherkocsi mellett. Épp akkor kezdett el hatalmas pelyhekben esni a hó. Vissza akartunk térni a jobb oldalra, mikor egy öreg bácsi ingó léptekkel megindult az úton keresztül. Apám rögtön a fékre lépett és maga felé kapcsolta a kormányt. A kocsi 60 fokot fordult és 20 métert csúszott, míg megállt. Én előre estem, az ablaküvegbe vágtam a fejem, de az öreget szerencsére kikerültük. Apám akkor káromkodott, aztán begyújtotta a motort és a kocsi újra nekilódult az útnak. Hátranéztem. Az öreg már eltűnt a hófüggöny mögött. Apám rám nézett és elmosolyodott.- Semmi vész - olyan katonadolog féle hang volt ez. - Gondolod, bunkó nő a homlokodon? Megtapogattam a fejem. A hidegtől még sajgóbbá vált az ütés.- Ühüm. Valami olyasféle. Meglepett a rémület. Szinte láttam, amint anyám kisírt szemmel, kicsit szipogva tesz-vesz a lakásban. Fizikai fájdalmat éreztem. Igazi fájdalmat, itt a mellemben. 226
