Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Bencze Gábor: Időhúzás (elbeszélés)

Széthúztam a függönyt és előléptem. Rex kapargatta az ajtót odakint, beengedtem. Határtalan volt az öröme, de nem engedtem, hogy rám ugorjon, mert összepiszkolt volna. Anyám az asztalnál ült és egyik kezére támasztotta őszülő fejét. A másikat az ölében felejtette. A kredenc melletti falióra valamit kakukkolt. Már nem tudom menynyit, akkor nem tudtam másra figyelni, csak anyámra.- István, hogy állsz te az iskolában?

Zsebre vágtam a kezem, mintha keresnék valamit. Mepróbáltam félvállról felelni, mintha a legjelentéktelenebb dologról beszélnénk.- Megy anyu, ne félj, nem lesz baj.- És azután? Mi lesz veled kisfiam az iskola után?

Az ember sokszor nem azt mondja, amit akar. Nem őt akartam bántani, ó dehogy. Az egész világot, akárki mást, a szentségit, csak nem az anyámat. De akkor elfogott a keserűség és mondani kellett. Olyan volt, mint egy III. osztályú színdarab pocsék előadásban. Én voltam a drámai színész és a komika egy személyben.- Tudod anya, érzem, hogy hamarosan meghalok. Nincs erőm bármit is csinálni. Nem akarok tanulni! Egyáltalán nem akarok semmit.

Ö csak rám meredt, nem tudott, vagy inkább nem akart válaszolni. Beletelt néhány napba, míg a síráson kívül más hangot is hallottam tőle. Ahogy kimondtam a kegyetlen szavakat, ami egy anyának a legszörnyűbb lehet, éreztem, hogy el kell mennem. Utáltam magam akkor, bár meg is döbbentem a felfedezéstől; még soha nem mondtam ki így, amit a szívemben érzek. Felrohantam a nyekergő lépcsőkön a szobámba, elbújtam az odúmba. Megkerestem a táskámat és ki bámultam a végtelen hórengetegre: üvölteni tudtam volna. Nem is azért, mert anyám szemébe vágtam, amit éreztem, hanem a rémülettől: ez igaz is lehet!

Az autóduda mentett meg. Nem maradt időm a töprengésre, hatalmas bűntudattal és félelemmel a lelkemben lesiettem a konyhába. Apa sürgetett, indulni kellene. Biztos, idegességében a volánt csapkodta ritmikusan a reggeli zene ütemére. Anyám nem volt már a konyhába. Felhúztam a kabátomat, nyakamba dobtam a piros sálat, amit még karácsonyra kaptam, és hónom alatt a tömött táskámmal kiszaladtam a házból. Apám már előreállt a kocsival az útra. Szaladtam, mint a menekülő róka. Beugrottam a kocsiba és bevágtam az ajtót. A kertajtónak ugyanolyan hangja volt. Apa rögtön indított. Megcsúszott a gumi, de apám keményen nyomta a gázpedált. Kiugrottunk a holt-térből.- Jó reggelt, István. Nehezen ébredtél?

Apám szemében úgy festhettem, mint egy álomszuszék, pedig már rég elszállt az álmom. Agyamat a rémület szállta meg, és csak akkor eresztett szorítása, mikor elindultunk. Nyugodtan viselkedtem, nem tudott még semmiről, ami a konyhában történt. Tiszta lappal ülhettem mellette és arcátlan közönnyel nézhettem a fehér szalagot, amin végigszáguldottunk. Nem válaszoltam apának semmit, csak ráztam a fejem. Nem volt ez szokatlan. Ritkán beszéltünk a városig. Csak néhány szót. A hajnal és a hideg belénk fagyasztották a szavakat. Büszkén nyelte a kilométereket a nagy, lomha kocsi. Az utunk olyan járatlan volt, hogy középen felágaskodott az elszáradt gyom. A párás üvegen át kiláttam: közeledtünk a betonúthoz. Nagy ívben kanyarodtunk rá, és most már méltóságteljesen szaladtunk a rózsaszín tónusú hórengeteg felé. Itt elmúlt a szorongásom. Sikerült megszökni otthonról. Hátranéztem. A házunk messziről olyan volt, mint egy kis kastély. Az útról nem látszottak a korhadt gerendák és a málladozó falak. Az út mentén rendszertelenül elszórva álldogált néhány kókadozó szilvafa. Lecsavartam kicsit az ablakot, egy résnyire csak, hogy beleszippanthassak az elsuhanó tájba. Apám néha kapcsolt, váltogatta a sebességet. Biztonságban suhantunk a város felé. Még 20 km. A széles szántóföld és kaszáló, amelyen nyáron fekete kendős és fekete szoknyás sváb asszonyok borsót szedtek és ahol vörösarcú, kiizzadt férfiak fekete kalapjukban hatalmas kombájnokkal vágták a búzát, most meghatóan üresnek és szűznek bizonyult. A

225