Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Bencze Gábor: Időhúzás (elbeszélés)
szélén, sápadtan, soványan és azon gondolkodtam, hogy nevezzem a betegségemet (azon kívül, ahogy mások nevezik) milyen névvel illessem. Cukorbaj. Ez semmitmondó számomra. Ez a név üres ahhoz képest, amennyit nekem ez jelent. Hogy mit jelent? Mindent. Azaz mindentől való megfosztást, minden ellen való törvényeket, parancsolatokat, ami szükséges egy gyereknek, egy mindenféle kalandra vágyó gyereknek. Kigöngyölítettem a kis fehér műanyagtokot. Apró mozdulatokkal elővettem a tűt és a fecskendőt. Régóta magam adom be az injekciót. 10 éves lehettem, mikor az orvos, aki eljárt hozzánk naponta, elkérte anyáméktól a felszerelést és a kezembe nyomta. Megkérdezte, tudnám-e ezt magam csinálni? Bólintottam, hogy igen, és meg is csináltam. Aznap és attól fogva mindig. A tű könnyen szaladt a bőr alá; nem figyeltem a szúrást, már megszoktam. Egyenletesen nyomtam az oldatot magamba, és úgy éreztem, mintha egy kövér, beszorult pók igyekezne a feszes bőrcsapdából menekülni. Kihúztam a tűt és figyeltem, hogy tűnik el a fehér lencse a bökés helyén. A bőröm itt már alig élt. Az ingem ujját mindig legombolva hordtam. Valahogy szégyelltem a betegségem bélyegét, de majdnem mindenki ismerte az iskolában a nyavalyámat. Libabőrös lettem a hideg mozdulatlanságban. Összeszedtem a dolgaimat és bepakoltam a táskába. Megdörzsöltem magam, felhúztam egy alsónadrágot és egy eléggé zárt trikót.- Kimegyek a kocsihoz, begyújtom a motort. Mondd a kölyöknek, hogy igyekezzen. A házunk a betonúttól távol állt, egy kacskaringós szekérfuttatón kellett végigmenni. Apám a kertészetnél volt technikus. Hétre bevitt a városba, az iskoláig, majd sietett vissza, hogy időben érjen a munkahelyére. Fárasztó volt ez neki. Tudtam, rengeteget küszködik értem, értünk és én még annyit sem teszek meg, ha nem is jól, de valahogy tanuljak. Ha erre gondoltam, a szégyentől vér tódult a fejembe. Anyám dúdolt valamit, egy dalt, amit még az anyjától tanulhatott. A harisnyámon összecsíptem a lyuk körül az anyagot, úgy próbáltam felhúzni a cipőmet. Végigmentem apámék szobáján. Az ágynemű elpakolva. Nincs még rend, de így sem akkora a rendetlenség, mint nálam. A kétszárnyú tükör előtt csillogó dobozok, kenőcsök, szépítőszerek, az anyám tulajdonai. Nem emlékszem, hogy valaha is használta volna őket. Apám ágya mellett a földön néhány könyv hevert. Szeretett olvasni. Mindenfélét, válogatás nélkül. A falépcső, ami a konyhába vitt, lapos volt és meredek. A fehér vakolatú falra kapaszkodó volt szerelve. Végigsimítottam a korlátot, és úgy ugrabugráltam lefelé, mint egy vidám kecske. Beléptem a konyhába és becsuktam magam után az ajtót. Anyám már az asztalra készítette a reggelimet. Köszöntünk egymásnak.- Jól aludtál?- Köszönöm jól. Csak korán abba kellett hagyni. Nem mintha úgy kellene ébresztgetni. A mindennapos dolgok rendszerré válnak az ember szervezetében. Minden nap pontban abban az órában, percben fölébredek. Persze ha hagynak, újra elalszom.- Korán? Hiszen ha nem sietsz rögtön, te is meg apád is elkéstek. Halkan zümmögött a fészerben az autó. Egy öreg, szürke Warszava. Apám direkt ide vette a föld- utakra. Jólesett a meleg tea. Vajas kenyeret haraptam hozzá. Hamar úgy éreztem, hogy jóllaktam, reggel soha nem tudok sokat enni. Bevonultam a függöny mögé, ami a konyha egyik sarkát választotta le fürdőszobának. Ha nem figyelt anyám, megpróbáltam kijátszani. Egyik kezemet a hideg vízzel telt rozsdás oldalú lavórba mártottam és épp hogy bekentem az arcom vele. Borzongató volt, de jólesett. Ha nincs senki a konyhában, talán beledugom a vízbe az egész fejem; hadd legyek friss. Amerikai fogkrémmel mostam meg a fogam. Ahogy nyomtam a krémet, olyan volt, mint egy fehér tömlő, piros csíkokkal. Kiköptem a vizet és megtöröltem a számat a törülközővel. 224
