Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Bencze Gábor: Időhúzás (elbeszélés)
- Anya, gondolod, hogy le tud érettségizni a gyerek? Ez engem is sokat foglal- koztatott, de korántsem annyit, amennyi szükséges lett volna. Anyám hangja akkor biztató volt.- Remélem, talán nem olyan buta kölyök. Közben edényeket pakolhatott, mert hallottam a porcelán és a fémkanalak össze- csörrenését. - Bár úgy látom nem izgatja a dolog, nem törődik vele. Apám rögtön duplázott. - Én is észrevettem. Nem érdekli semmi. Ha csak az a pár nyavalyás festékkészlet nem, amit karácsonyra kapott. Akkor kint az udvaron a két emberhang közé ugatott a fehér német juhászkutyánk. Hangja hatalmas és erős volt, de jelentősége és tekintélye szinte semmi. Visszabújtam meleg fészkembe. Testem enyhén izzadt és megborzongtam, ha véletlenül egy csöppnyi hideg levegő merészkedett takaróm alá. Fejem félrebillent, készen arra, hogy bármely pillanatban visszazuhanok az álom felelősségnélküli világába. Lehunyt szemhéjamon keresztül pontosan érzékeltem az ablakot, a betóduló fényt. Mozdulatlanná váltam, lassan visszatért az álmom. Üjra szél voltam, rakoncátlan kis szellő; mindenhova elkószáltam, bekíváncsiskodtam, megbámultam az előlem kabátjukba zárkózó embereket, majd megállás nélkül szaladgáltam, kusza összevisszaságban a térképpé zsugorodott táj fölött. Akkor szerelmes lettem egy szép, hosszú hajú lányba, de ő azt mondta, hogy egy szél nem lehet szerelmes. Én persze megsértődtem; egy szél igenis lehet szerelmes.- István, felkelni! Szorosabbra hunytam a szememet és rádöbbentem, hogy nem is szél vagyok, hanem hús-vér ember, a hosszú hajú lány pedig Éva. Apró szeplői szemtelenül kacérkodtak, arca édes mosollyá változott. Meg akartam szólítani, de amikor éreztem, hogy körülvesznek az osztálytársaink, nem mertem szólni semmit.- István, alszol még? Megfogtam a pelyhes nyakát finoman, haja kontyba volt feltűzve. Az iskolafolyosón álltunk, és nekidőltem egy fehér szekrénynek. Már elkezdődött az óra, a folyosón nem volt senki. Hirtelen elfogott a szerelem, és forróság alakjában végigfutott a testemen. És akkor lépett egyet, lépett előre egyet az én kis buta Évim, ez az imádni való kislány. A ruhája az enyémet érintette. Az orrunk majdnem összeért; csodálatos, rémült szeme pont az enyémre szegezve; ajka picit csillog. Meglepett a bátorsága. Beleszimatoltam a levegőbe és az ő illatát éreztem. Olyan volt ez nekem, mint a lónak a friss széna illata. Megcsókoltam és ő félősen hozzámsimult. Ügy éreztem, szárnyra kapok. Utána mondtam, hogy még, de Éva nem szólt csak mosolygott, és már be kellett menni az órára. Hallottam, hogy megreccsent a falépcső, sejtettem előre, hogy anyám jön ébreszteni. A legszívesebben lekiáltottam volna: - Ne még, várj . . .- Kisfiam, gyere reggelizni. Apád már rég kész van. Csak pár fokot jött föl, hogy biztosan meghalljam a hangját. - Indulnotok kell, siess! Morogni kezdtem, hadd hallják, hogy felébredtem. Az álmomban az volt a szép, hogy nem beszéltünk a szerelemről. Egy szó sem esett róla, és mégis, mint a gyakorlott szerelmesek, úgy csókoltuk meg egymást. Kerestem az ízt, a csók ízét, ami eddig ismeretlen volt előttem, de álmomban rábukkantam, megálmodtam a csókot, amit ha le kellene festenem, úgy ábrázolnék, ahogy éreztem. Egyszerű, fenséges, tiszta színeket vennék elő. Azt hiszem. Nem akartam, hogy anyám még egyszer felszóljon, hát kiugrottam az ágyból. Vigyáztam, nehogy valami hideghez érjek, az emelet fűtetlen ve>lt. Levetettem a pizsamámat és elővettem a barna politúros szekrényből a kis csomagot, amit mindig magamnál hordok. Letettem magam mellé az ágyra. Kezemmel megnyomkodtam a bal karomon égő érmenagyságú piros foltot, számtalan tűszúrás helyét. Ott ültem meztelenül az ágy 223
