Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK - DIÁK KÖLTŐK II. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Bencze Gábor: Időhúzás (elbeszélés)

BENCZE GÁBOR

Időhúzás

*1. díj

A holtak üres székében nincs kedvem dermedezni.

A megdicsőülőket itt szeretik, a megdicsőülőket itt körbehordják.

(Csoóri Sándor)

Akkoriban gyakran ébredtem arra, hogy a beforrósodott magnó halkan csapkodja a lejárt szalag végét. Éppen szélnek álmodtam magam, s mintha a finoman susogó magnószalag valóságától változnék vissza azzá, aki vagyok.

17 éves voltam és 1971-et írtunk. Kidugtam a kezem a puha, meleg ágyból és kikapcsoltam a magnót. Szemem még nem szokta meg a reggeli szürkületet, bíborfüst szállt a retinámra, és így egy mesterkélten összeállított árnyjáték-csendélet képét véltem felfedezni I. emeleti szobámban. Az ablait melletti sarokba pillantottam, ahol az állvány bóbiskolt, rajta kifeszítve fakereten vászon, azon alig derengő kontúrjai egy készülő festménynek. Az egyetlen szórakozásom, ami igazán érdekel és leköt, bár nagyon amatőr színvonalon, a festészet. Abban az időben még volt kedvem egyáltalán valamit csinálni. Emlékszem, anyámék hangját hallottam a konyhából, egy emelettel lejjebbről: Ügy tetszett, új témát találtak. Hallgatóztam kicsit, és hamarosan rájöttem, hogy az új téma én vagyok. Riadalom szállta meg lelkemet, ahogy figyeltem anyám hangjának lejtését, regiszterváltozásait. Anyám akármi bajjal hozakodott elő apámnak, ő mindig megnyugtató, higgadt válaszokat adott; ez volt az egyik legfontosabb alkotóeleme és erénye: a mérhetetlen és határtalan nyugodtsága.- Ugyan, édesem, nem kell annyira begyulladni - mondta -, nem annyira rossz a helyzet, mint amennyire gondolod.- De igenis rossz, szinte kilátástalan a helyzet - mondta anyám - csak tudnám miben bízol még mindig. Rendes munkát nem vállalhat, tanulni nem akar tovább, de nem is tudna, amilyenek az eredményei. Apám mindig védett. - Na és ha beül egy irodába, az olyan nagy baj lesz? Nem is sokat, de amennyi neki kell, annyit fog keresni, a lakása megvan, nem is értem, miért vagy elkeseredve? Mire teljesen felébredtem, abbahagyták a beszélgetést. Ahogy elszállt szememből az álom, felültem az ágyamban és kinéztem az ablakon. Az ablakkeret sarkaiból burjánzásnak eredt néhány jégvirág. A sápadt nap rásütött a hosszú földútra és az elterülő síkságra.

Az út fehér volt. Február vége felé jártunk, a tél konokul tartotta magát. A kinti világ egy különös, gémberedett, fagyott világnak mutatkozott. A suta, kopasz fák görcseit föloldotta a frissen esett fehér hóréteg. Az ablak előtt szaladó villanydrótba kapaszkodva néhány veréb aludt. Fejüket felborzolt tollúk közé bujtatták.

Pontosan el tudtam képzelni apámat, ahogy az asztalnál ül, bosszankodva töri a fejét valamin és kiflit aprogat a kávéjába. Aztán beáztatja a kiflidarabokat, mélyre nyomja kanalával a kávéba, majd megszólal:

222