Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Maros Dénes: Őrzője vagy magadnak (elbeszélés)

- Hallod? Elherdálnád a pénzt, testvéred mondja.- Nincs köze hozzá.

Az apa kisebbik fia konok homlokára bámult, meg a felhők alá:- Várd meg az aratást! Közösen vetettünk, benne még a jussod.

Nem értette, egyáltalán nem értette. Arra számított, hogy lemond az idei aratásból jutó részéről, csak mehessen. Mert szép-szép, hogy együtt vetettük együtt is arassuk, de mondhatnák úgy is, hogy együtt aratunk, együtt vetünk, várd meg az ősz végét, vagy elvesz az idei. Most meg . . . Gyanakodva figyelte apját, aki már nem törődött vele.

Bátyja aztán aratásig nemigen szólt hozzá. Apja eddig is ritkán. Megjöttek a forró napok, amikor esőden felhőt varázsolt képzeletük a tűző Nap elé, meg hideg vizű kutat az udvarra. Anyja meg-megállt előtte, gyengéden tarkójára paskolt és bámulta, mint gyermek az idegent. Bő volt a termés, nehéz az aratás. Míg ütemesen mozgott a sorban dőlő gabona nyomában, bátyja széles hátán járatta tekintetét. Ereje, nyugalma nagyon nem tetszett neki. Próbálta megelőzni, de az idősebb talán csak játéknak vette igyekezetét. Hátra-hátranevetett, és lépett tovább. Alig látszott sietsége. Bőrükön só száradt estére. Még a cséplés utolsó napján eléje számolta apja a jussát. A föld árát is, az állatokét is. Fekete ráncok szabdalták keze fejét. Olyan volt a tenyere, mint a rosz- szul égetett agyag.

Míg a házat látta, száz lépésenként visszaintett. Csak akkor lett könnyebb a járása, amikor végképp eltűnt szeme elől a szülői ház, kicsinyre zsugorodott lakóival együtt. Lerázta magáról ügyetlen ölelésüket.

Az erdő üdébb volt az álombélinél. Foltos platánok magasodtak, később tölgyek, sötét levelekkel. A gyerekkorára gondolt, sóvárgásaira. Kőházak urának képzelte magát. Aranyai gyönyörű zenével gurultak végig a fapulton, mikor boráért fizetett. Illatos ruhákba öltözhetett, tenyerén megpuhult a kérges bőr. Gazdag volt és elégedett.

A várost hajnali pára ülte még, amikor megérkezett. Szinte egymásra hajoltak a házak. Nagy volt a város és mégis nyomasztóan szűk. Csak keskeny csíkokat látott az égboltból, akkor vette észre az apró felhőket is, ha feje fölé értek. Tiszta házban szállt meg. Két napig nem törődött semmivel, étellel, itallal örvendeztette meg magát. A második estére rugalmas mellű nőt is talált, aki nem szabott árat az éjszakáért, elfogadta, amit kínált neki.

Nehezen értette az itteniek beszédét. Igaz, kevés beszélni valója volt velük. Néha, ha kérdezett, feleltek rá. Egyáltalán - senki nem foglalkozott vele. Befogadták, és ugyanúgy meglökték, ha elállta útjukat, mintha itt született volna. A harmadik naptól órákig őgyelgett az utcákon. Gazdagabb volt a város, mint hitte, és így önnön gazdagsága kisebbedett. Látott árust káromkodva hazaindulni, teherrel megrakott kocsiját vonszolta, és „Koldus vagyok!” kiáltozta a közömbös arcokba. Mindössze néhány gyerek futott utána és gúnyosan óbégatott.

A fiút - mestersége nem lévén - a kereskedők munkája érdekelte. Jól emlékezett apja alkuira, ügyeskedéseire, a kereskedő ravasz, „nekem nem sürgős” arcára. Elment hát a város szélére, ahová a parasztok felhajtották barmaikat. Korábban érkezett minden kereskedőnél. Megállt az állatok és emberek között, mint aki övéit várja.

Szépen fejlett üszők bámultak csendes nyugalommal. Odébb két bika állt. Egyiknek fekete kendő takarta szemét, a másiké keserves haraggal meredt a világba. Előttük a gazdák, tűnődve, lassan szőtték a mondatokat:- Mire megjön a kereskedő, rengeteget lead a jószág.- Le bizony. Fázik, nem áll nyugodtan egy percre sem. Lejárja.

208