Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Molnár József: Nyári fehér felhők (elbeszélés)
Jenő úgy érkezett vissza, hogy nem tudtam eligazodni rajta. Mellém ült le, ebből tudtam, hogy beszélgetni akar. Mosolyt erőltetett, de azt is éreztem, hogy nem tudta a megbarátkozást egyenesbe tenni. Elnyúlt hanyatt, az eget nézte, és azon tűnődhetett, hogy mivel kezdje.- Hogy hívják? Leszakított egy fűszálat, szájába vette. Aztán felült és fejemre olvasta:- Te nagyon közönséges gondolkozásé vagy. Azt hiszed minden szoknyás ringyó. Ügy beszéltél egy órával ezelőtt, hogy csak füttyentenem kellett volna neki. Szegény Jenő! Megtették a fele utat, amikorra a lány vállára merte tenni kezét. A lány természetesen azonnal eltolta. Később, amikor megint odatévedt keze, a lány már úgy tett, mint aki nem veszi észre. De megcsókolni nem hagyta magát. - Azt hiszi, én is olyan lány vagyok? - fakadt ki sértődve. Jenő eredetiben olvassa Valéryt, Proustot; példaképül állítják az akadémia növendékei elé. De a fenyvesben a lány első szemrehányó félmondatára azt érezte, hogy tévedett, hogy melléfogott. Lelkiismeret- furdalás lepte el, és visszafordult.- Ha téged az első tiltakozás leszerel, akkor csak ribancokkal ajánlatos kísérletezned. Az efféle tiltakozásoknak nincs valóságos súlyuk. „Azt hiszi, én is olyan lány vagyok?” - ez elöljáró beszéd, első jelenet, a hangszerek előkészítése a hangversenyhez, vagy valami ilyesmi. Jenő elfeküdt hanyatt, megint fűszálat rágott. Fanyar hangulatban elnyúltam én is, és elégedetlen voltam a világgal. Könnyű fehér felhők álmosan fogócskáztak. A folyékony csöndességben Jenő végül is megadta magát. Először becsült annyira, hogy panaszkodott. Igazam van; ő a hibás. Nem szabadna az eszével odafigyelnie, amikor a lány ilyen átlátszó dolgokat mond. Ezért nem sikerült neki soha semmi. - Hirtelen felült.- Azt akarom mondani, hogy azt a pincérnő ügyet is csak kitaláltam. Még nem voltam senkivel sem. Érted? Ugye, te tudtad ezt is? - támadt rám eltorzult arccal.- Én bizony elhittem. Erre arccal vágta magát a fűre, hogy ne lássam az arcát. Nem tudtam mivel vigasztalni.- Délután még visszajön ide az a lány - kezdtem rá némi csöndesség után. - Meglásd, visszajön - de nem bíztam benne. Megint csönd; mindketten a délután lehetőségein tűnődtünk, amikor fenn a szőlőhegyben házigazdánk megforgatta seregélyhajtó csörgetőjét. Ez volt a jele annak, hogy elkészült az ebéd, jöhetünk.- Menj csak előre - javasolta Jenő. - Meg akarom még mártani magam a vízben. A sínek mellől láttam, hogy csak térdig mártja meg magát, arcát, nyakát hűsíti. Magára akart maradni. A néni sosem evett velünk; ő öléből ebédelt a konyhaküszöbön. Az asztalnál az öreg volt a házigazda. Bő gyolcsgatyájával, vörösbarna arcával, szellemesen nagy orrával, a hetven évével fölénk gyürkőzött ez a szépbeszédű öreg paraszt, mint közönséges halandók fölé a fejedelem. Amikor már félig jóllakott, ártatlan kék, gyerekes szeme megpillant, pohárért nyúlt, ékes szavakkal biztatott bennünket ivásra: elsőszülött unokája a városban alighanem éppen ma tizenhat esztendős. A nénivel is itatott bort, pedig az bornemissza.- Elsőszülött? - dohogott a néni az itatás miatt. - Ki tudja hány öregebb unokája futkos? Hiszen a faluban is elszámolhat ötöt. Legyintett sovány karjával. Jenő áhítatosan nézte az öreget, ezt a forgalomból kivont Don Jüant. A környéken talán száz, vér szerint hozzá tartozó unokát is ki tudna deríteni egy alaposabb kutatás. Erre a születésnapi ebédre én nagyon jóízűt aludtam. Jenő a diófa alá heveredett az öreg mellé. Ott vallatta a balkézről szerzett unokák felől. A leckevétel után kiöltözött urasan, mint aki bálba készül, és elindult a szanatórium felé. 201
