Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - Pósfai H. János: Életrajzi séták (elbeszélés)

kellett vezényelni a [tarlóra. A sióikét Velős Pista bácsi haaaszadadt, az ököristállóban befeküdt a (karékj ászodba és azt kiabálta: „Jaj, jaj, huzassátok meg a lélekharangot, vége a világnak!”

Mikor ezt elmeséltem önndk, azt mondta, hogy ez nem lőhetett igaz. Akkor jutott eszembe az az ősz, amelynek parazsa még most is éget. A kinyíló gyeranek-értelemnék olyasmit kellett felfognia, ami egy egész életre szólít. (Azt mondta az apám, Iha jól dolgozunk, esetleg kát disznóra is itellilk, lesz elég sonka, kolbász, mindegyikünknek új ruhát vesz a Szénit Márton napi vásáron.

Szürkülettől szürkületig a uépafföldet mászták. Az uradalom parcellákra osztotta a (táblákat 'ás parcellánként meghatározott összeget fizetett. Minket kikértek az iskolából, hogy segítsünk répát szedni. íNyűtüüik egész nap, szitált ránk a köd, felázott a föld, olyanok voltunk, minit az ázott ürgék. Estefelé, amikor Szegő Anti elkiáltotta magát, hogy „fejront” - írni is ifeldihelődtünk. A késeket, zsákdarábolkait, ásóikat elrejtettük a csíra kupacok álá, hogy reggel ne Ikélüljen újra cipelni, és elindultunk haza.

Otthon apám még vacsora előtt kiment a kamrába. Amikor visszajött, petrolszaga volt a kéziének. Nem szólt semmit, 'de m-egérezitük, 'hogy valami történni fog. Sejtelmesen járt-kelt a szobában,, idegesítette, hogy lassan készül el a vacsora. Meg-megemelte a föd őt a lábas tetején, imlinit ákire még nagyon sürgős dolog vár. Vacsora köziben aztán váratlanul megszólalt.- Tii csak feküdjetek lie - mondta felénk fordulva. - Mi anyátokkal, meg a na- gyobhakkal kimegyünk még.

Úristen! (Hát ezért kell a viharlámpa. Nem volt egész nap elég? iMa tálán háborog- néik miatta, de nálunk akikor senki nem tiltakozott. Sem a bátyáim, sem a nővéreim. Mintha .természetes lett volna, hogy a tizenhat órás munka után kimennek még, lerogy- nak a lucskos nápalkupacok méllé.

Nem tiltakoztunk, inkább olyan izgalom vett erőt rajjtuink, hogy 'feledtünk minden fáradtságot. Nagy könyörgések után apám beleegyezett, hogy a kisebbek is Itímehetnék. jól felöltöztetnek beninünlket s elüldögélünk a Ikupacdk mellett. Kárt nem teszünk.

A lámpát apáim hozta. Nem gyújtotta meg, osaik úgy himbálta a kezében. Miniket a nagyobbak kézenfogva vezették. Hűvös szél kerekedett, n-egyednyi ,,,istenkai ácsa” ragyogott a fejünk fölött. 'Fekete árnyaikként vonultunk a Csordahajitó úton, keresztül a nagyréten, s máris ott voltunk a répiáfiöld sarkánál. Megálltunk, földbe gyökerezett a lábunk. A nagy táblán feketén isiübétlettdk a mépakupaoaik, s Itt ás, ott is megcsillámlott a petróleumlámpák fénye. Olyan volt a föld, minit a csillagos ég. Közel volt a Szent Márton napi vásár . . .

Lerogytunk a négyes (kupacok mellé, is apám hangosan imádkozni kezdett. Halkan, mormicolva mondtuk vele. Mert az esté® ’imádság nem maradhatott el. Emlékszem, később 'is mennyit imádkoztunk. Küllőn a (jó ndkonőkért, a távolban élő testvéreként, a holtakért és az élőként. A háború után kát évre bátyám hazajött a fogságból. Eszébe jutott, ho,gy apám testvére Amerikában él, levelet írt, elküldte a szekrény mélyéből előásoitt címre. Csakhamar csomagot kaptunk tőlük, erős naftalinszagú ruhaneműt, s ettől a naptól fogva szaporodott az imádság, mart apám taz Amerikában élő testvért is belefoglalta a íózsaifüzérbe.

Kezdetben nem értettem, miért tartja egzotikumnak az én korábbi életemet. Aztán lépésről lépésre kicsalta belőlem, amit akart. Pontosan, ákarta nyomon követni, miként jutottam el az istenfélelemtől az ateizmusig.

Miért ákarta tudni ezt? Miért ileilt izgalmat abban, (hogy egyszerű történeteimmé! ■beLééflite magát a mi világunkba? Egyáltalán, miiért állított ímeg annakidején az utcán, hogy attól kezdve ismerősként iköszöntsük egymást? Nem volt-e .jobb azelőtt, míg elmentünk egymás mellett anélkül, hogy üdvözlésire emeljük kalapunkat?

135